Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - A. Molnár Ferenc: Szenci Molnár Albert zsoltárainak nyelvi problémái a református énekeskönyvben
68 Egyháztörténeti Szemle X/3 (2009) nekem tetszenek. Szerintem régies is«, »Egyeseket szívhez szólónak, de van olyan, mely túl bonyolultan, inkább érthetetlenül fogalmaz«, »Régies megfogalmazásúak a szövegek, de azért szívhez szólóak«”. Később pedig azt írta, hogy tapasztalatai szerint „nem csak az idősebb korosztály, de a fiatalabb generáció is szereti ezeket az énekeket. Lehet, hogy néha archaikusnak, nehezen érthetőnek, komolynak tartják, de ennek ellenére kedvelik az énekeket”. Azt a következtetést tehát levonhatjuk, hogy az énekeskönyvről, az énekekről való véleményt nyilvánvalóan az eddigi hagyomány is befolyásolja. S a gyülekezeti tagok, még az ifjúság többsége sem idegenkedik feltétlenül bizonyos archaizmustól, azt az egyházi nyelvhasználat, az egyházi énekek egyfajta jegyének tart(hat)ja. A kérdés viszont az: mi ennek a mértéke, milyenek az egyes esetei. És, hogy ezen kívül is, e területen, mit tud még az egyház nyújtani. S ne feledjük, hogy az általunk megkérdezett diákok mind református egyházi iskolába jártak, a felnőttek pedig gyülekezeti tagok, valamint teológusok voltak. S nem ismerem ugyan a Protestáns Tékában közölt felmérést teljes részletességgel, azt gondolom azonban, hogy az ottani eredmények mérlegelésekor is még a következőket szintén figyelembe lehet/szükséges venni. Ők a kérdőíveket gyülekezeti tagoknak küldték ki, akiknek - főleg azoknak, akik válaszoltak (25%) —, az egyházi műveltsége az átlagosnál nyilván nagyobb. 26%-uk például az istentiszteleten kívül is az énekeskönyvnek sok énekét énekli, 50%-uk pedig jó néhányat. A többségük fővárosi (56%) vagy városi (31%) gyülekezetből való. A szövegekről alkotott véleményüket is bizonyára elsősorban az általuk ismert énekek alapján adták meg, amelyek pedig jórészt azonosak lehetnek a gyakrabban használtakkal. Ehhez lásd a 10. kérdést: „Saját megítélése szerint az 512 énekből mennyit használnak a gyülekezeti éneklés során? 1. 50-nél kevesebbet (7%); 2. 50 és 100 között (59%); 3.100 és 250 között (25%); több, mint 250-et (9%)”. És van még egy elgondolkodtató kérdés, valamint válaszsor: „21. Mennyire alkalmas az énekeskönyv dallam- és szövegvilága hitüket kereső emberek megszólítására? (1: egyáltalán nem; 5: teljes mértékben). 1 (8%), 2 (18%), 3 (33 %), 4 (29%), 5 (12%)”. S az ifjúsági énekoktatás vagy, mondjuk, a cigánymisszió természetesen külön, sajátos problémákat is felvet, az utóbbi az általános nyelvi szocializációt is. Említett konferenciánkon Benke Kinga például elmondta, hogy szendrőládi cigány hittanosainak az .Áldás, békesség!” köszönés megtanítása után rögtön azzal kellett kezdeni, hogy megmagyarázza, mit jelent az áldás szó (az átkot ismerték). Úgyhogy itt zsoltárokat (? még) nem tanulnak. Mint ahogy én is ismertem olyan debreceni ének és hittan tanárnőt, aki állami általános iskolába járó hittanosainak egy zsoltárt sem tanított meg, mondván, hogy nem értik. (Ezt ugyan én nem helyeseltem, egyet-kettőt meg lehetett volna tanítani, magyarázni.) Igaz, még a debreceni református gimnazistáink közül is akadt egy, aki arra a kérdésre, hogy mi a különbség a Biblia és az énekeskönyv zsoltárai között, így válaszolt: „Más a megfogalmazása, de mindkettőt érthetetlenül írták le”.
