Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)

2009 / 1. szám - A KATEDRÁRÓL - Erdődy Gábor: A belga liberális-katolikus unionizmus (1825-1848)

A belga liberális-katolikus unionÍ2mus (1825-1848) gyorsításához. Június 14-én Brüsszelben összeülő kongresszusuk cse­lekvési programja a világi hatalom függetlenségének helyreállítását állította középpontjába, mottóként fogalmazva meg „az egyház az ál­lamban, és nem az állam az egyházban” elvét, és alapkövetelményként fektette le, hogy az állami oktatás valamennyi szinten az állam kizáró­lagos irányítása alatt működjön. A liberális párt kiépülésével párhuza­mosan felerősödtek a konzervatív párt létrehozására irányuló törekvé­sek is. Az egyre markánsabban vallásos jelleget magára öltő szervezkedés zászlóvivőjeként Jules-Baptiste Malou különös elszánt­sággal szorgalmazta valamennyi katolikus erő koncentrációját. Az 1847 júniusában lebonyolított parlamenti választásokon azonban a liberáli­sok abszolút többséget szereztek, és Charles Rogier vezetésével homo­gén kormányt alakítottak. Az újjáalakuló parlament éppen a választójogi rendszer demokrati­kus megreformálásának részleteiről vitatkozott, amikor Lajos Fülöp megdöntésének híre megérkezett. Az 1848. február végén kirobbant párizsi események, majd az Európán végigrohanó forradalmi hullám rendkívüli vizsga elé állította a belga alkotmányos rendszert, annak politikai-társadalmi elitjét, s mindenekelőtt magát a nemzetet. A törté­nelmi próbatételre az érintettek éretten reagáltak, s a külföldi forra­dalmi fenyegetéssel szemben — ellentéteiket félretéve — soraikat szoro­san összezárták, eltökélten őrizve 1830/31 tradícióit. A mélyreható gazdasági-társadalmi válság, és a kontinentális méretekben kiteljesedő politikai felfordulás közepette, a sajátos „belga érdekegyesítő politika” eredményeként megőrzött stabilitás növelte a dél-németalföldi állam nemzetközi tekintélyét, s a liberális-katolikus monarchikus rendszer életképességét bizonyítva erősitette annak univerzális érvényességét. A siker kivívásában meghatározó szerepet magára vállaló kormány tetterős patriotizmusával egyszerre szilárdította meg a nemzeti függet­lenséget és a polgári szabadságokat. Bátor politikájával elérte, hogy a politikai rendszer demokratizálására és a szociális problémák kezelésé­nek radikális átalakítására irányuló reformtörekvései elejét vették for- radalomi helyzet kialakulásának. Az események kulcsfigurájának Charles Rogier miniszterelnök bizonyult, aki egy személyben testesítet­te meg és teljes komplexitásában integrálta az 1830-1849 közötti belga fejlődést. Az 1847. júniusi választások eredményeként friss legitimáció­val rendelkező kormánya a pragmatikus unionista és a progresszív demokratikus-liberális irányzat koalíciójaként működött, és valódi nemzeti egységet teremtve meg tudta nyerni az unionista, a liberális és a demokratikus katolikusok külső támogatását is, miközben elszánt ellenzékét az ultramontán, a republikánus és a szocialista csoportosulá­sok képezték. A pozitív kibontakozás nélkülözhetetlen tényezőjeként az unionizmus megújítása mellett magát elkötelező katolikus erők felso­rakoztak a nemzeti összefogás ügye mögött. Meghatározó szerepet ját­szott a konszenzus megteremtésében megfontolt és higgadt magatartá­sával az uralkodó, I. Lipót is. Valamennyijük közös erőfeszítésének, felelős politikai magatartásának köszönhető, hogy Belgium az európai

Next

/
Thumbnails
Contents