Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
Recenziók 99 a beláttatás helyett az elrettentés stratégiáját választotta. Mindez nem ritka a kor prédikátorai körében. A katolikus oldalról analógiaként említett Csúzy példája is mutatja, hogy a mai kor értelemorientált nézőpontjából logikátlannak érzett, retorikai és stilisztikai kategóriák keveredésén alapuló megnyilvánulások hatásosnak mondhatók az adott kor befogadóközege előtt. A pálos szerzetes 1723-25 között öt kötetben adta közre dörgedelmes hangvételű hitszónoklatait, ami a kor könyvkiadási viszonyait tekintve nem kis teljesítmény, s azt engedi sejtetni, hogy igehirdetői gyakorlata nagy elismerést váltott ki korában. Fontos tehát tudatosítanunk, hogy az oralitás és az írásbeliség határán mozgó hitszónoklat esetében a kutatás során fokozottan figyelembe kell vennünk a pragmatikai megközelítést, amit viszont relevánsán befolyásol prédikációt hallgató és/vagy olvasó közönségnek az elváráshorizontja. A református pietizmuson belül a precízizmus csoportjába sorolható Szentpéterivel ellentétben egészen más típusú kegyes- ségi gyakorlatot valósított meg Debreceni Ember Pál. Az ő eszmetörténeti helyének meghatározásához a kutató azt a kiinduló tézist választotta, hogy az ortodox „tanítás” és a puritán „építés” nem ellentétei egymásnak, hanem kiegészítői. (203. p.) Metódusát és eredményeit tekintve is figyelemre méltó, hogy a szerző felvállalta az igehirdető műveltségének (207-220. p.) és exegetikai-homiletikai eljárásának (221-236. p.) felmérését. A monográfiái ezen része nem csupán Csorba Dávid filológiai fel- készültségét mutatja, hanem megfontolt és megalapozott véleményre törekvő magatartását is. Debreceni Ember Pál a teológiai ismereteken túl kora filozófiai megközelítéseivel - racionalizmus és empirizmus - ugyanúgy tisztában van, mint amilyen naprakész a természettudományokban - például a ptolemaioszi világkép kritikája. (218. p.) Természetes azonban, hogy mindezek szigorúan vallási keretek között jelennek meg. Emberi és lelkipásztori magatartására jellemző, hogy több esetben ütközteti a különböző véleményeket, de csak akkor tör lándzsát egyik álláspont mellett, ha abban teológiailag kamatozó hasznot nem lát. A református hitszónoklat egyik 17-18. századi sajátossága, hogy nem csupán lehetőségként, hanem szinte követelményként állást foglal közösségi, politikai kérdésekben. Csorba Dávid könyvében megidézett prédikátorok - habitusuktól függően - mindegyikére jellemző, hogy a bűnt nem csupán egyéni, hanem kollektív síkon is értelmezik. Emellett a „mindenkori prédikációban elhangzó kérügmának a reformátori felfogás szerint elhagy-
