Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)

2008 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Baráth Béla Levente: Adalékok az Ecsedi Báthoriak 16. századi patrónusi tevékenységéhez és Nyírbátor reformációjához

30

Egyháztörténeti Szemle IX/2 (2008)

irányt, az ennek alapján újjászerveződő egyházaknak saját püspök választását írták elő, így 1551-ben valószínűleg Hevesi Mihály szatmári lelkész lett az itteni lutheránusok első vezetője. Ebben az időszakban már a törökök által leginkább veszélyeztetett területek felől a lutheri tanok mellett rohamosan terjedtek a helvét irányú reformáció radikálisabb reformeszméi is. Ez az irányzat egyszerű külsőségeivel és elmélyült biblikus kegyességével tűnt ki. A református reformációt támogató lelkészek 1552-ben Beregszászon két zsinatot is tartottak.

1554-ben az óvári zsinaton a gyulafehérvári püspökség északi területeinek protestáns lelkészei — immár 88-an összegyűlve — Thordai Demeter óvári lelkipásztort, Ecsedi Báthori II. György udvari lelkészét választották püspökükké. Thordai az őt püspökké választó óvári zsinat határozata ellenére — röviddel megválasztása után — az óvári templomból önhatalmúlag eltávolíttatta az oltárt, amivel maga is radikálisan zwingliánus meggyőződésről tett tanúbizonyságot. 1555-ben a II. erdődi zsinaton helyette a következetes lutheránusként ismert Károlyi Boldi Sebestyén nyírbélteki lelkészt választották meg. Ezzel azonban nem sikerült megakadályozni a Tiszántúlon a helvét irány rohamos térnyerését.

1557-ben az erőszakoskodásairól elhíresült váradi római katolikus püspök Zabardi Mátyás halála után a váradi és a szatmárvidéki protestáns lelkészek Kálmáncsehi Sánta Mártont választották vezetőjüknek. Hagyományosan innen számítjuk a helvét irányú reformáció alapján álló Tiszántúli Egyházkerület fennállását. Ennek hatására a lutheránus egyházszervezet gyors erózión ment keresztül. Károlyi Boldi Sebestyén eltávozott a térségből és kolozsvári lutheránus lelkész lett.

A Melius Juhász Péter vezetése alatt újjászerveződő helvét irány a helyi sajátosságoknak megfelelő hitvallásokat és egyházi életet alakított ki. 1564-ben Erdélyben is recipiálták a helvét irányt, de az ottani reformációs mozgalom tovább radikalizálódott. A fejedelem teológia iránt érdeklődő udvari orvosa Blandrata György és Dávid Ferenc kolozsvári lelkész nevével fémjelzett Szentháromság-tagadó mozgalom János Zsigmond támogatását is elnyerte. Melius vezetésével azonban heves Szentháromságtagadók elleni polémia bontakozott ki Erdélyben és a részben újra Habsburg fennhatóság alatt lévő Tiszántúlon. Éles hangú hitviták sora következett.

A hitviták következményeként 1567-ben a debreceni zsinaton a tiszántúli, tiszáninneni és erdélyi képviselők határozottan elkötelezték magukat a helvét irányú reformáció mellett. A II. Helvét Hitvallás és Melius hitvallásainak elfogadásával következetesen elhatárolták magukat a Szentháromság-tagadó törekvésektől és más irányzatoktól is.

1967. (Studia et Acta Ecclesiastica II.) (továbbiakban: SAE. II.); BUCSAY MIHÁLY: A protestantizmus története Magyarországon, 1521-1945. Bp., 1985.; BUZOGÁNY DEZSŐ: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár, 2006.