Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
Mercs István: A prédikáció műfajának „klasszicizálódása’ 93 Egészen másként realizálódik ez Csúzy Zsigmondnál. „Sajdétotta ezt (úgy tettczik) rész szerént, még a P. Bölcs Cicero is mondván: nincs a tekélletesség, nincs a jó cselekedetek között csodálatosb, se kedvesb az irgalmasságnál; Homines enim ad Deos, nulla rerropius accedunt, mert hasonlatosságban, ez által közeléttünk (úgy mond) leginkább Istenhez. Boldog Isten! Ha a pogány Bölcs, illyen szókra fakadhatott...” (E.T.405.) A pálos igehirdető fontosnak tartja felhívni a figyelmet, hogy a pogány szerző csak fragmentumában lehetett az igazság birtokában. Ilyen esetekben gyakran használja az epipharsis eszközét, amely pótlólagos kiegészítés az érzelmi hatás felerősítésére szolgál. Ezzel szemben Török Damaszcén a hitszónoklatai többségében egyszerre kerüli a didaktikus túlmagyarázást és a túlzó színpadiasságot, nála a tanítás a kötelező érvényű felszólításban artikulálódik. Pünkösd után XVIII. vasárnapra szerkesztett egész beszédét a vulgáris nyelvhasználat tőle szokatlanul kemény hangú ostorozása hatja át. Ezt már a prédikáció erőteljes, ellentmondást nem tűrő felütése is kifejezi. „Nagy vakmerőség, vakmerő gonoszság, gonosz indulat, indulatos ítélet vala az, mellyet tettek Krisztus felől az írástudók, mikor magokban mondának: E’ káromkodik.” (T.D.IV/117.) Nemcsak az indulatos hangnem, a teátrális kinyilvánítás, de a fokozásos bővítésen alapuló mondatszerkesztés is mutatja, hogy ebben a prédikációban — bár jóvalta mérsékeltebb formában — a késő-barokk retorika hagyomány örökségét érhetjük tetten. A barokk körmondat szerepe Török Damaszcénnél már erősen háttérbe szorult, de azért a kötetekben időről időre felbukkan egy-egy tipikus szekvencia. A következő részletben egy ilyen szekvenciát olvashatunk, egyben a barokk szerzők elrettentést szolgáló, hatásvadász, a 19. század fordulójára már közhelyessé váló túlvilágképzetének maradványait figyelhetjük meg. Erőteljesen gesztikulált felkiáltások, kérdések halmaza után a minorita szerzetes kifakad az Isten gyalázása ellen: „Igen is atyánfiai feltaláltatik a Kereszténységben is, és olly nagy utálatossággal, hogy sokszor az embernek a haja borzad, artzája haloványodik, vére meghűl, midőn sok mosdat- lan szájú Keresztényeknek izszonyatos káromkodását hallya, annyira hogy szinte azt gondolná az ember, hogy a felhőket kormányzó Ur azonnal tüzet botsát a káromkodónak fejére, vagy lábai alatt megnyitván a földet, annak setétes gyomrába temeti.” (T.D.IV/118-19.) Szintén barokkos vonása az elbeszélésnek a naturalisztikus ábrázolás egy másik helyen. „Arius aki a Kristus Istenségét tagadta, midőn Konstantinápoly városának utzáin járna, hirtelen bélé testéből kiömölvén meggebbede. (T.D.IV/129.) A folytatásban szabatosan definiálja, hogy miben áll és milyen formában valósul meg az istenkáromlás bűne. Majd saját korára és ő az beszédeire már igen kis mértékben, de az őt megelőző korszakra annál inkább jellemző módon allegorikus magyarázathoz folyamodik. „Valamint úgy mond a testi nyavalyák között legveszedelmesebb az, melly leginkább közelget a szívhez, melly a testi életnek kútfeje, úgy a bűnök között az a
