Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 2. szám - PÉTER KATALIN TANULMÁNYAI - Péter Katalin: A papok templomából a gyülekezet templomába vezető út
96 Egyháztörténeti Szemle VII/2 (2006) Egyvalaki közülük teológiai vitát kezdeményezett a jezsuitákkal. Még a meglehetősen hézagos és nyilvánvalóan tendenciózus jegyzőkönyvből is kiderül, milyen hatásosan kelt vallásának a látható és láthatatlan jelekről szóló tanítása védelmére. Ez a kéretlen hitvédő cipész volt/' Az az eseménysor, ami szerint a földesúr lelkiismereti ügyben parancsol, az emberek pedig vágy teljesítik, vagy nem teljesítik a parancsot, segít megérteni, hogy az egyszerű emberek Magyarországon miért válogathattak a vallásokban. Itt a reformáció bizonyos szempontból nem hasonlított sem a németországira, sem a franciaországira. Magyarországon a vallásügyben egyetlen döntés sem a legfelsőbb szinten született. Makrotörténeti közelítés szerint azért volt így, mert a korona — egyház — rendek hatalmi struktúra nem követelte meg. Mikrotörténetileg bizonyos név szerint ismert személyek nem akartak, vagy nem mertek egyik irányba sem lépni. Ami a koronát illeti, Magyarországon kezdettől a király volt az egyház feje. Az ő joga volt a püspök kinevezése, a pápának csak a megerősítés joga maradt. Ez a rendkívüli rendszer jól működött annak ellenére, hogy bizonytalan alapokon nyugodott. A bizonytalan alapokra utal egy II. Szilveszter pápának tulajdonított, de a 17. században hamisított bulla, ami az első királyra, Szent Istvánra ruházta a püspök kinevezésének „apostoli jogát”. Ha II. Szilveszternek ilyen tartalmú bullája valóban létezett volna, a hamisításnak nem lett volna értelme. A pápák azonban a magyar király kiváltságát soha nem vitatták. Az általa kinevezett püspököket rendszerint megerősítették, és még azoknak a püspököknek a tevékenységét sem korlátozták, akiknél — nagyon, nagyon ritkán — a megerősítés elmaradt. A király tehát nem sokat várhatott a reformációtól. Ebben az összefüggésben nincs jelentősége annak, hogy miután az evangéliumi tanítások elérték Magyarországot, a királyok hívő katolikusok voltak. Egyikük, I. János összeütközésbe került ugyan a pápával, VII. Kelemen 1529-ben ki is tagadta, mégsem lett a reformáció híve és katolikus papi hívei sem hagyták el. Jóllehet I. Jánosnak I. Ferdinánd személyében erős ellenfele volt, királyi hatalma a kortársak szemében fontosabb lehetett, mint a pápáé. Végül Róma kényszerült álláspontja megváltoztatására: III. Pál elismerte I. János királyságát és felszentelte az általa kinevezett püspököt. Az egész eseménysor a korona hatalmának megszilárdulását eredményezte. A római katolikus egyház viszont a királytól függött. A püspöknek joga és kötelessége volt természetesen a papság felszentelése, de a plébánián szolgáló papra nem terjedt ki a hatalma, mert a pap kinevezése az adott templom patrónusának a jogában állt. A jus patronatus korlátlan hatalom volt. Az egyház képviselői kísérletet tettek ugyan arra, hogy ezt a hatalmat korlátozzák, és így a patrónus és a pap közé álljanak, de nem jártak eredménnyel. A viták végül egészen az országgyűlésig jutottak. 1504-ben fo- 6 6 PÉTER KATALIN: Cselekedetek és eszmék. Tn: Művelődési törekvések a korai újkorban. Szerk: Balázs Mihály. Szeged, 1997. 483. p.
