Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - TANULMÁNY - Miskolczy Ambrus: A magyar-zsidó nemzeti identitástudat forrásvidékén Horn Edével a reformkorban
20 Egyháztörténeti Szemle Vl/2 (2005) pót, majd 1840-ben a porosz-lengyelországi származású Julius Fürst a hasonló tematikájú és célzatú Der Orient^ ugyancsak Lipcsében. A különbség a két lap között abban rejlett, hogy az előbbi inkább a nyugati zsidósághoz szólt, az utóbbi pedig a keletihez. Flogy miként, arra idézzük magát Ludwig Philippsont korabeli fordításban, az 1860-as évekből, a reform szellemében fogant Izrael történetebői: „Mint nép oly jelentéktelen, politikai életében oly egyszerű, eseményeiben oly egyhangú, egész korszakok, melyekben ma az ismétlődik, ami tegnap történt, azután passzív hősiessége, mely példátlanul áll, de mégis kevéssé érdeklő, íme ezek történetének adatai, melyek a világ- történetnek magában véve nem igen fontos és kevéssé vonzó részét képezik. De mily más szín alatt tűnik fel, ha a valódi szellem lengi át és a sovány csontváz szerves életegésszé elevenül föl! Ekkor Izráel története az isteni gondviselés nagy művévé, az égi világkormány és mindenhatóságnak a legrészletesebben kifejezett kinyilatkoztatásává válik, melyben annyi talány adatik és ismét föloldatik, annyi kérdés tétetik és rá feleltetik, ekkor Izráel története nagyszerű színművé válik, melyben a hős szomorú sorsa a legbensőbb összhangzásban fejlődik, ekkor a négyezer éves sírmezőből, mely telve elmohosodott emlékkövekkel, az élet dús viránya támad föl, mely nagyszerű menetében és ádátszó egységében. De jól jegyezzük meg! erre nem elégséges cifra szavakat és beszédeket faragni, hanem a legmélyebb átgondoltságnak kell következetes sorozatban nagyot és kicsinyt betölteni, mindenütt az eleven gondolatnak kell kivilágolni, törzs, ágak, rügyek és egyes levelek, mindennek mesterkéltség nélkül a kép kiegészítésére kell egyesülni. És mégis ebben sem túlzani, a történetet nem kénszeríteni, csak a genius varázsvesszejével azt előteremteni, mi valóban elrejtett kincs, visszafelé pillantó jósló szemmel nem többet mint a valót és az igazságot visszaidézni — ez az elnézhetlen nehézség.”63 A zsidó reformáció is új hitélményből fakadt. Hogy ezt milyen gyanakvás kísérte és kíséri, két példával élünk. Egyik 20. század eleji zsidó történeti összefoglalóban — keresztény részről — a keresztényellenességet rótták fel a németországi zsidó reformátoroknak, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy ezek olykor távolabb álltak az ortodoxoktól, mint a keresztény felekezetektől.64 Újabban torz nacionalista gőggel jellemezték őket, mégpedig: Hannah Arendt. A reformerek ugyanis szerinte „a nemzeti vallást felekezetté akarták változtatni”, egy szóval: szekularizálni, és így elválasztották „a messianisztikus reményt és az Izrael kiválasztottságába vetett hitet”, ami tragikus következményekkel járt. A messianisztikus remény: PHILIPPSON, LUDWIG: Előszó. (Harzburg, 1855. június 12.) In: Hhcht Manó: Izrael története a Biblia befejezésétől a jelenkorig. Zsidó tanintézetek, felsőbb polgári iskolák és gymnasiumok, családok és tanodái könyvtárak számára. Pest, 1865. IV. p. HliMAN, F.: Geschichte des jüdischen Volkes seit der Zerstörung Jerusalems. Hrsg.: Harling,0. von. Stuttgart, 1927. 373-382. p.
