Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 1. szám - RECENZIÓK - Bánkuti Gábor: Peter Godman: Der Vatikan und Hitler
138 Egyháztörténeti Szemle VI/1 (2005) gükben egyenrangú tévedések közül, mint „egyenlők közt a legegyenlőbbet” a dokumentum a kommunizmust látja a legnagyobb veszélynek, fenntartások nélkül elítélve azt. A hallgatás és a titkos háttérmunkák alatt egy másik szereplő szólalt meg a színpadon, aki a legkevésbé sem szenvedett gádásoktól és aggályoktól. Alois Hudal a Szent Officium tagja, a római Instituto Santa Maria deli’ Anima, egy, aló. században német klerikusok képzésére létrehozott alapítvány rektora volt. A szerző által igen erősen elmarasztalt Hudal megpróbált közvetítő lenni az egyház és a nemzetiszocialisták közt. Taktikájának két oldala volt. Egyrészt kifejtette, hogy hiba lenne úgy értelmezni a nemzeti szocializmust, mintha a fasizmushoz hasonlóan csak egy politikai párt lenne, mert nem lehet eltekinteni annak vallási jellegzetességeitől. Az egyháznak ezért el kell ítélnie a nácik hibáit, ha el akar kerülni egy esedeges herezist. így hozzájárult ahhoz, hogy XII. Pius felkérte a jezsuitákat a nácikkal szembeni állásfoglalás előkészítésére. Másrészt a „jó” nácikat a katolicizmus irányába akarta terelni, és egyidejűleg bevetni őket a kommunizmus elleni harcba. Hudal megkülönböztette a kiátkozni való extremista „bal” nácikat, és a kompromisszumkész konzervatívokat, akikhez Hidert is sorolta. Hudal a nemzetiszocializmust akarta katolizálni, félreismerve annak valós természetét, illetve annak vélt pozitív oldalait az egyház számára hasznosíthatóvá akarta tenni. 1936-ban írott, az egyház által elutasított, de indexre a szerző beosztása és a nagyobb botrány elkerülése végett nem tétetett könyve, a „Nem- vgtisvpáaUzmus alapjai” közeledés volt a náci ideológiához, melyért a „nácik udvari teológusa” kétes értékű címet érdemelte ki. (Könyve megjelenését követően Hudal egyházi karrierjének — elsősorban épp Pacelli közbenjárására — vége szakadt.) Hudal, gyakorlatilag „hátba szúrva” saját kollégáit, akkor adta ki a nemzetiszocializmus némely tanával szimpatizáló könyvét, amikor az Officium tervezete a nyomdába került. Sok volt neki, hogy a nemzeti szocializmus egy megítélés alá esett a kommunizmussal, ezért mindenáron meg akarta akadályozni az enciklika kiadását. A jezsuita javaslatokhoz képest kilúgozott, de a nácikról alkotott véleményt tekintve még mindig „nagyon erős” megnyilatkozás a körülmények alakulása folytán nem került a nyilvánosság elé. Ennek okait behatóan elemzi a szerző. Az Officium egyes tagjai számára a kommunizmus fenyegetőbb veszéllyé vált, mint a nemzetiszocializmus. Ezt az álláspontot a németországi püspökök egy része is osztotta. A Németországból érkező hangok közül nem volt elhanyagolható az sem, mely szerint az egyház egyértelmű állásfoglalása a nemzetiszocializmussal szemben német katolikusok tömegeinek ellenállásába ütközhet. Az államtitkárság egyértelműen az óvatos politikát támogatta, Hudal akciója pedig következeden színben tüntethette volna fel a Vatikánt egy ellentétes tartalmú enciklika kiadása
