Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - TANULMÁNY - Inzsöl Richárd Péter: A Csornai Premontrei Kanonokrend belső élete a 19. század második felében
A Csornai Premontrei Kanonokrend belső élete 15 koldulni nem akartam, de mindamellett békességben éltünk, ellenünk panasz nem volt.” Vagyis Gyöngyössy, hosszú rendfőnöksége ideje alatt, saját kezdeményezésére egyetlen egyszer sem hívott össze káptalant. Attól félt-e jobban, hogy őt magát felelősségre vonják, ha a tiltás ellenére tanácskozást hív össze, vagy hogy ezzel a saját hatalma szenved csorbát, nem tudjuk eldönteni, mindenesetre ekkor már oly nagy volt az elégedetlenség a rendtársak részéről, hogy Gyöngyössy már csak bajosan húzhatta tovább az időt. A feszültség annál is inkább nőtt, hogy bár Gyöngyössy az 1849. április 13-i reformkáptalan határozatait aláírta, azok megvalósítását nem vitte véghez, sőt Csornáról való távozásával csak rontott a helyzeten. De Gyöngyössy nemcsak saját rendjén belül nem ismerte fel a változások jeleit, a reformok elkerülhetedenségét, hanem a többi, hasonló helyzetben lévő „tanítórend” példája sem bírta jobb belátásra. Pedig ekkor már javában cikkeztek a RfZgw-ban a szerzetesrendekről, Villax Ferdi- nánd zirci ciszterci apátról például nyíltan megírták, hogy sem megfelelő számú rendtagja, sem elégséges gazdasági jövedelme nincs három gimnáziumuk fenntartására, működtetésére. Richter Alajos jászói prépost, szintén hasonlóképpen megkapta a magáét. Gyöngyössy — tudva, hogy a csornai prépostság, bár az arányokkal is számolva — sokkal rosszabb helyzetben van mind személyzetét, mind gazdasági állapotát tekintve, mint az imént említett másik két apátság, mégis csak ennyit válaszolt Szenczy aggodalmaira: „semmit se tartsanak, meg fogok én felelni”. Egy mondat erejéig ugyan ő is kitér a rendi utánpódás kérdésére, de mintha egészen természetesnek tartaná, hogy a jelentkezők a prépostnak a gimnáziumi igazgatókon keresztüli egyszeri felszólítására „csapatostul” fognak a rendbe jelentkezni. Szenczynek ki kellett ábrándítania azzal, hogy tudomása szerint az aktuális szombathelyi nyolcadik osztályban esedeg, ha ketten gondoltak arra, hogy szerzetesek legyenek, de amint mondta: „azok sem a legauthenticusabbak”. Szenczy szerint inkább a Csornához közeli Győrben kellene érdeklődők után nézni, de valójában ebben se nagyon bízott maga sem, hiszen Rimely Mihály pannonhalmi bencés főapát is Szombathelyre írt felszólítást, hogy a 6., 7. és 8. osztályosok közül a bencés rendbe lépni kívánók nála jelentkezzenek. Szenczy világosabban látta az 1848—49 utáni változásokat, s így összegzett: „Nem is egykönnyen fogja valaki magát ezután tanító rendi szerzetesnek szánni; hitvány igen, de ilyen most nem kell senkinek.” Érdekes kitétele a levélnek Gyöngyössy sorainak idézése, amit Szenczy bizonyára kesernyés mosollyal fogadhatott. A prépost ezt írta: „Egymástól nem vagyunk messze, csak a pesti lánczhíd választ bennünket”. Egy egylapos postai levél viszont Szombathely és Jánoshida között nem ment el 24 pengő krajcárnál kevesebbért. Majd Szenczy igen korrekt módon így búcsúzott a préposttól: „Egyébiránt miket itt majdnem egész levelemben, mint közös érzelmeket csupán nevem aláírásával (a' sok
