Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Lagzi Gábor: Evangélikus Egyház a 20. században Észtországban és Lettországban
118 Egyháztörténeti Szemle V/1 (2004) száma 205 (6.227), illetve 4.085 (11.995) volt.45 Ki lehet jelenteni, hogy az 1970-es évekre az észt és a lett evangélikus gyülekezetekben a vallásgyakorlat a minimális szintre süllyedt, a szellemi-lelki, de fizikai pusztulás egyre nagyobb méreteket öltött.46 Érdemes megnézni hogyan nézett ki a szekularizációs folyamat a balti protestáns területeken. Christel Lane az új szovjet rítusokat tárgyaló könyvében kijelenti, hogy az új szovjet „szokásokat” jobban be lehetett vezetni Észtországban és Lettországban és ezt a gyenge helyzetben lévő evangélikus egyházzal magyarázza. Azt is megjegyzi, hogy az új rítusokkal szemben nagyobb volt az elutasítás olyan területeken, ahol erős nemzeti egyház létezett (például Litvánia) és/vagy viszonylag nagy volt a társadalmi-gazdasági elmaradottság (például a közép-ázsiai köztársaságok).47 A felnőttavatási szertartást eleinte a hatalom az evangélikus konfirmáció meggyöngítésére szánta, de az idők folyamán az újabb jelentéstartalommal bővült és más célokat is kezdett szolgálni. Amíg a konfirmáció „csak” a keresztény fiatal vallásos érettségét jelentette, addig a felnőtté avatás azt jelezte, hogy az adott egyén politikai, társadalmi szinten vált nagykorúvá. A szertartást ebben a két országban 1957-ben vezették be, és egyre inkább népszerűbb lett a fiatalok körében. Az ünnepet („Fiatalok Nyári Napja”) július hónap első vasárnapján tartották, ezt rendszerint a kommunista ifjúsági szervezet, a Komszomol rendezett meg, felhasználva a párt támogatását is.48 Fontos szerep jutott a protestáns egyházak életében a lelkészképzésnek, bár nem volt akkora, mint a litvániai (Kaunas) vagy a lettországi (Riga) katolikus szemináriumoknak.49 Rigában és Tallinnban volt az Plaat, 2003. 57. p. Ezekre az időkre egy lett evangélikus lelkész, Aivars Beimanis a következőképpen emlékezett vissza: „Az első istentiszteletem pünkösd vasárnapjára esett: hat ember jött el. Nagyon is el tudtam képzelni, hányán lehetnek egy átlagos vasárnapon. A templom hi- hetedenül koszos volt. Az emberek újságpapírokat szórtak szét az ülésekre. Volt egy személy, akit kulcsos embernek neveztem el, mert ő ugyan nem volt keresztény, mégis őrizte a templom kulcsait. A templom a temetőben feküdt, és ő megengedte, hogy a halottak koporsóit (még a világi temetések alkalmával is) a templomba helyezzék el. Ez az ember így keresett pénzt.” ZVIERDE, MARA: Life Stories of Latvian Lutheran Pastors. In: Religion, State and Society, 1999. 2. sz. 184. p. LANE, Christel: The Rites of Rulers. Ritual in Industrial Society - the Soviet Case. Cambridge, 1981. (továbbiakban: Lane, 1981.) 242. p. LANE, 1981. 102-103. p. A szertartást néhány muzulmán többségű köztársaságban is alkalmazták. A különbség talán a katolikus és a protestáns egyházakban fellelhető lelkészi hivatásban mutatkozik meg: még az előbbiekben szentségről, Isten általi kiválasztottságról van szó, addig a protestáns hagyomány az egyetemes papság gyakorlata él, hiszen nincsen „közvetítő” Isten és a hívő között. Az is igaz, hogy mindkét egyházban a papoknak, a lelkészeknek integráló, egyházközségi vezető szerepet kellett betölteniük.
