Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
48 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) hanás képét, a feminin-akvatikus princípium jelentőségét, a beavatási kérdés, a beavatási álom és a beavatási halál központi szerepét stb. A lovagok nők nélkül, szűzies életmódot fogadva élnek a hierophanikus áttörési pontot képező Hegyen. Csak a legbátrabb, legkiválóbb férfiak kerülhetnek közéjük, sőt kizárólag azok, akiket a Grál „maga szólít asztalához”, úgy, hogy a kiválasztott neve megjelenik a Kerekasztal felületén (a primitívnek nevezett vallásokban is ismert, hogy a sámánná leendők neve a túlvilágon előre fel van írva valahová, például egy fa leveleire; itt az egyiptomi ised-fa tipológiájára is gondolhatunk). A Grál őrzőinek viszonya a nőkhöz teljességgel ambivalens: egyfelől a matriarchális-hüperboreikus Centrum (= a kelta Asszonyok szigete Eschenbach változatában mint „Leányok Kastélya”) jótékony és veszélyes úrnőiként, a transzcendens megismerés nimfáiként jelennek meg, mint pogány előképeik, a fravasik, a Heszperiszek, vagy a Nornák; másfelől pedig a luciferi Csábítást képviselik, amely valamilyen khtonikus-kaotikus energia nevében a tiszta Létet manifesztáló Centrumhoz vezető útról le akarják téríteni a keresőket, hogy azok az alaktalan árnyéklét labirintusába zuhanjanak vissza. Ez a kép a ghibellin okkult-katonai szerveződés, a Fedeli di Amore esetén is hasonló: itt a Nő egyszerre Madonna Intelligenza, a gnósztikus Pisztisz Szophiára emlékeztető alak, az eksztatikus-ontológiai létélmény védnöke, illetve a globális megtisztulási-restaurálási folyamatot akadályozó korabeli Egyház, mint negatív princípium allegóriája. Itt zárjuk a Mánnerbund-szövetségek hermeneutikai értelmezését a komparatív vallástörténet szemszögéből megkísérlő tanulmányunkat. Célunk az volt, hogy az olvasó elméjében azt a benyomást keltsük, hogy tudniillik az avatási és bármely más szimbolika nem más, mint egyedüli lehetőség arra, hogy a világ egzisztenciális arculatát ne csak mozaikokként, hanem azt a maga teljes totalitásában ragadhassuk meg, tehát tulajdonképpen gondolkodásunk számára „áthatolhatóvá tegyük a Mindenséget”. A deszakralizált mentalitás éppen ettől a lehetőségtől fosztja meg az embert, ami által az nemcsak módfelett megalázó helyzetbe kerül, de ontológiai mivoltának kialakítása, megértése és megélése is torzzá, felemássá és elidegenedetté válik. A vallástörténésznek éppen ezért nem szabadna szégyellnie kimondani azt, hogy tudománya művelése során a szokásos scientista-didaktikus hozzáálláson is túlmutató feladata van: az, hogy egy végletekig modernizált és historizált jelenben is rámutasson a homo religiosus világának elmét gyönyörködtető gazdagságára.
