Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövetségek... 41 ugyanis — az eszkhatologikus koncepciókhoz meglehetősen hasonló filozófiai alapokon — nem másra irányulnak, mint arra, hogy a — szigorúan a tradíció által rögzített — szavaik vagy aktusaik eredményeképp szűnjön meg a korlát, ami a „nem valós” (=profán) és a „ténylegesen létező” (=szent) szférákat elválasztja egymástól. Cél tehát, hogy a kettő lépjen újra egyesülésre azon az áttörési ponton, ahol az ima vagy a rituálé megnyilvánul, tehát az égbe vagy az alvilágba hatol. Ezenkívül arra is szeretnénk rávilágítani, hogy az említett két példán kívül voltaképpen minden hierophanikus jelenség regressus ad unitatem-típus: ezt áhítja, ezt célozza és az archaikus hiedelem értelmében ezt is valósítja meg; tehát a hieropbania illetve a regressus ad unitatem fogalmai tulajdonképpen teleologikus (célzad) kapcsolatban állnak egymással. A Mánnerbund-rituálék koreográfiájának megértéséhez ezen előfeltételezések nélkülözhetedennek tűnnek. Hiszen tudjuk, hogy az archaikus ünnepek, rituálék, egyáltalán a szakralizált cselekedetek az aktust végrehajtók dimenzionális helyzetének a mintaszerű isteni Egykor száz százalékosan szent, tehát esszenciálisán létező téridő-koncentrátumába való transzponálását célozzák (ennek oka, mint Eliade megmutatta, a minden- ségben való lélektani jelenlét áhítása, melyet ő léts^omjnak nevezett). Az avatási processzusban (a par excellence szentté válásban) éppen ezért felmerül az individuum egzisztenciális korlátainak, az általa betöltött formális és hierarchikus kategóriáknak a feloldása, tehát a visszatérés a virtuális, alaktalan, minőségek nélküli pszeudolétbe, a Káoszba. Erre azért van szükség, mert 1. a tabula rasa-elv értelmében az archaikus mentalitás csak a primér szituáció eltörlése után képes szekunder létminőség felállítására, 2. az imitatio dei elve alapján mindig a szent történelem szereplőinek paradigmatikus értékű időfeletti példáit kell utánoznia. Az avatási regressus in utero / ad unitatem nemcsak a magzatállapot és a születés drámájának újrafelidézésében nyilvánul meg, de az androgün Őslény szimbolizálta kategóriák és minőségek előtti állapot megjelenítésében illetve az adott szexus- nak saját antagóniájára való transzformálásában is. Ez férfiavatási / Mánnerbund-rituálé esetén a jelölt ideiglenes „nővé” válását okozhatja. Furcsa, hogy miközben az avatások tabui következetes szigorral valósítják meg az ellentétes kategóriától való elhatárolódást, addig ugyanakkor a jelöltnek avatása előtt még „meg kell mártóznia” jövendő önmaga antitézis- ében - ha ez nem tiszta dialektika, akkor nem tudunk ennél jobb példát felhozni erre a fogalomra. Az androgün pontosan a primordiális dialektika illetve az abszolút, de a —1-et és a +l-et már potenciálisan tartalmazó Nulla megjelenítője, a coinrídentia oppositorum totális szimbóluma, bár ez utóbbit már az axis mundiról is kijelentettük — az androgün és az axis mundi minőségüket illetően szinte azonosak, mert ugyanannak a metafizikai koncepciónak két mitikus megnyilvánulását képezik. Az afrikai
