Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 2. szám - RECENZIÓK - Csorba Dávid: Győri L. János (sajtó alá rend.): Nagyari József tábori prédikációi (1681-1683)

150

Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003)

A több mint 30 lapos előtanulmány részletesen foglalkozott Nagyari József eszmetörténeti helyének meghatározásával. Szó került itt a korabeli prédikáció irodalom szemléleti hasonlóságairól a 17. századi irodalmi nyelv elemzésével, a történeti helyzet paradoxonjainak bemutatásával. Irodalmi toposzok, bibliai analógiák, történet-teológiai nézetek egymást erősítve jelentek meg szervesen egybeforrva Apafi udvari prédikátorának szemléletében. Győri L. János rámutatott, hogy ez az eszmerendszer hogyan működött, hogyan hatott a fejedelmi udvarra és az udvari politikára nézve, és Nagyari helyzetét és személyét illetőleg is hangsúlyozta történelemalakító szerepét. A közösség szellemi-lelki vezetőjének lelki tu- sája érzik minden megszólalásában, ahogy ösztönzi a katonákat, ahogy áldást kér rájuk, amikor tanít, fedd vagy vigasztal.

A szövegkiadás bevezető tanulmánya külön fejezetben vizsgálta a beszédek homiletikai jellegzetességeit, itt hadd szóljunk most részletesebben csupán erről a témáról. Nagyari megkülönböztette a katolikus condóktó\ a Geleji-, Kálvin János-, Petrus Mártír-féle egyszerűbb beszédmódot, majd a közismert Amesiana methodust és az udvari szólást, a Burmann-féle ún. Reális methodust. Utóbbinak és egyben a prédikációnak a lelke az usus, a praxis, mely függeden a részek homiletikai helyétől. Nagyari nem hagyta említés nélkül, hogy „amaz boldog emlekezetü Burmann Ferencz alatt laktam, tanultam”. Burmann szerepe a magyar teológiai gondolkodásban azonban további vizsgálatokat igényel, ehhez szolgáltatunk most néhány adatot.

Már a századvégi prédikációk átalakulását jelzi idős Köleséri Sámuel, debreceni lelkipásztornak, több angol eredetű kegyességi munka magyar tolmácsolójának az egyik megjegyzése. A rendszer értelmét adta visz- sza a hármas vagy az ötös felosztást követve, amikor a Hasznok elmaradását azzal indokolta, hogy „magok-is a Prédikációk (practica matériáról lévén szó) merő azon Hasznok” (RMK I. 1209). A korabeli latin nyelvű homiletikák az egyházi beszéd kétpólusúvá válását hangsúlyozzák. Martonfalvi Ars condonandi Amesiana)ába.n (Debrecen, 1666.) a prédikáció két fő részének nevezi meg a doctrinas, (a szükséges propositioval) és a klasszikus öt must („tanító, cáfoló, feddő, vigasztaló hasznot”). Szilágyi Tönkő Márton Biga pastoralis^ (Debrecen, 1684.) hasonló terminusokat használt: declaratio (textus-magyarázat) és applicatio (alkalmaztatás) néven, rövid dicsőítéssel zárva az egyházi beszédet. A Burmann-féle módszert jellemezte akként a 17. századi erdélyi fejedelmi udvar lelkipásztora, hogy ez alapján válik szét élesen egymástól a prédikációnak két tényleges része: a „Theoria” és az „usus”.

A 17. századi ramuÁ alapozású, Perkins és Amesius nevéhez fűződő homiletika az idők során több más elemmel bővült, amelyek beépülve a közgondolkodásban az ún. angliai módszerré váltak. Debreceni Ember