Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai

Bácsfi Diána: A harcos szakralitása avagy a Mánnerbund-szövetségek... 23

egyáltalán felmerülnek bizonyos szociális struktúrák életének bizonyos pillanataiban, az már igazolja fontosságukat és vizsgálatra érdemességüket.

Nézzük meg, mit értünk, érthetünk egyáltalán beavatás alatt! Minthogy a beavatások, avatási mozzanatok demitizált korokban és profán társadalmakban is léteznek, nem nehéz arra gondolnunk, mit eredményez például egy hivatali eskütétel vagy egy házassági ceremónia: azt, hogy az érintett egyén vagy egyének többé nem léteznek azon a szinten, ahol az aktust megelőző időtartamban egzisztáltak. Az avatott mássá lett a beavatás által, tehát önként adódik az a definíció, mely szerint az avatás az egyén ontológiai helyzetének teljes vagy meghatározott mértékű megváltoztatása. Totális mértékű létmódváltásra azonban az archaikus világkép szerint az emberi létezés két pillanatában, nevezetesen a születés illetve a halál idején kerül sor, érthető tehát, hogy az avatási rituálék — melyek egy legalább ilyen mértékű és jelentőségű szféraváltás bekövetkezését célozzák — meglehetősen gyakran alkalmazzák a halotti illetve a magzatszimbolikát. A premodern világkép alapján viszont a Mindenség szerkezetén, a tér, illetve az idő menetén vagy az individuum létmódján való módosítás kizárólag tabula rasa alapon képzelhető el: a jelöltnek tehát vissza kell térnie a Teremtés előtti Káoszba, az anyaméh egzisztenciájának alaktalan, csak csíraszerű-potenciális, khtonikus világába ahhoz, hogy egy, az addigitól gyökeresen eltérő létformát ölthessen magára. Meg kell halnia tehát a profán lét számára ahhoz, hogy egy immár vektoriális irányvonalakkal, céllal és értelemmel, tájékozódási pontokkal és síkokkal ellátott szakralitás esszenciájában születhessen újjá. És miután megmerítkezett önnön létének antitézisében, le kell rombolnia és meg kell tagadnia azt a világot, ami avatatlan létezési síkját körülvette; a Klodvig királyt megkeresztelő püspök után szinte azt mondhatjuk, imádnia kell azt, amit addig felgyújtott és fel kell gyújtania azt, amit addig imádott. Az archaikus mentalitás ugyanis prototípusokban gondolkodik: az avatással az egyén egy adott prototípus részévé sőt manifesztációjává válik, tehát egyszerre benne sűrűsödik össze és kristályosodik ki mindaz, ami a prototípus voltaképpeni lényege. Az avatott, ha „sámánná” avatják, a mitikus kezdetek Ős-Sámánjainak rituális inkarnációjává, ha „felnőtt férfivá”, akkor a Harcos, ha „nővé”, akkor a feminin misztérium immár nemcsak potenciális hordozójává válik. Ez a „létmódváltás” és „azonosulás” olyan intenzitást érhet el, hogy az avatottnak fizikailag és emocionálisan is el kell különülnie az általa megjelenített léttípussal ellentétes attribútumokat megjelenítő személyektől vagy tárgyaktól: az ausztráliai wirajuriknál a férfivá avatandó ifjú nem érintkezhet nőkkel, saját anyjával vagy nővéreivel sem; számos archaikus társadalomban az első menstruációja által nővé avatódott fiatal lány pedig „tisztáta- lansága” ideje alatt nem láthatja a Napot (a maszkulin, szoláris princípium hordozóját), és még csak meg sem érinthet olyan tárgyakat, melyekhez