Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Dienes Erzsébet: A református egyház irányító szerepe az egyháztagok mindennapi életében: Kunhegyes jegyzőkönyvi és anyakönyvi bejegyzéseinek néhány tanulsága a 18-19. századból
46 Egyháztörténeti Szemle II1/2 (2002) 700 katolikus lakosa volt Kunhegyesnek. Az a gazdasági, társadalmi, jogi vagy egészségügyi, szociális, illetőleg kulturális jellegű tényanyag tehát, amely a helyi református iratok anyagából feltárul, a 19. század végéig a község egészére nézve jellemzőnek tekinthető. E témakör folytatásaként összegeztem a század elején még élő temetési szokások emlékeit.4 Ismertettem a kunhegyesi temetőket, a sírba temetés módját, valamint a koporsó-, fejfa- és lábfakészítést is. Itt a reformátusok régen csak csónak alakú fejfákat állítottak. Ezeket az 1980-as években még a hagyományos módon készítette Madarász András bognármester. 1910-ben született; a család kunhegyesi; az édesapja is bognár volt. Madarász András annakidején Lukácsi Dániel híres kocsigyártómesternél tanult, aki „az öreg Horthy”-nak (a kormányzó édesapjának) volt a kocsigyártója. Ezután a halotti anyakönyveknek azokat a feljegyzéseit mutattam be, amelyek kiegészítették az előző két cikkben foglaltakat.5 Ezek az adatok alátámasztják, illetőleg hitelesítik a szóbeli közléseket. Az anyakönyvi bejegyzések rávilágítanak például a lakosság társadalmi rétegződésére, vagyoni megoszlásáras a 19. század eleji mezőgazdasági-ipari fejlődés menetére is. A lakosság társadalmi megoszlására az 1800-as évek elejéig a „sorsa” rovatban csupán kétféle bejegyzés utal: a halott vagy redemptus, vagy irredemptus (illetőleg annak felesége vagy gyermeke.) A redemptus és családtagja temetésének módja mindig: prédikációval, viszont az irredemptusnak és családtagjának temetési módja általában: énekszóval. Az énekszós temetést hajdan csak a szegény családok választották. Énekszóval temették azonban egy-két éves korig a gyermekeket is. Az anyakönyv adatai ez utóbbi, szóbeli közlést is alátámasztják. Azokat a gyermekeket is egyházi szertartással temették el, akik esetleg kereszteletlenek voltak, azonban a kis gyermek temetési módja, akkor is, ha atyja redemptus volt, mindig csak: énekszóval. Az 1800-as évek után fokozatosan általánossá válik a redemptus-irredemptus megjelölés helyett a halott foglalkozásának (a családfő foglalkozásának) közlése. Ez a mezőgazdaság és az ipar fejlődésével, illetőleg a község lakosságának összetételében bekövetkezett változással magyarázható. (Az 1786-os bácskai kitelepüléssel, a malomipar és a kézműipar fejlődésével, Kunhegyes városi rangra emelésével stb.) Az írásos feljegyzések alátámasztják az 1831-es kolerajárványról élő szájhagyományokat is, így a lakosság körében igen népszerű Vizy János halálának körülményeit. Az anyakönyv a járvány idején nem közöl az elhunytakról részletes adatokat. Kivétel a nádori táblabíró, aki jelentős szerepet játszott a város életében: többek között igyekezett minden lehetségest megtenni a járvány terjedése ellen. Az anyakönyvben ez áll: „Palatinalis assessor Tettes Vizy János UR 58 észt. korában ezenn a naponn halt napi betegeskedése utánn dél előtt 11 órakor — rothasztó hideglelésbenn - ki múlt a világból - hagyván maga után kesergő özvegyét Tettes Latzka Agnes Asszonyt és 7 neveletlen árvákat, m ind leányokat - Temettetett - mint mások - czeremónia nélkül. 1831. augusztus 9.” Az anyakönyvben egyébként nyomon követhető a járvány egész menete. Egészségügyi óvintézkedést jelentett a járvány idején az eltemetés módja, ugyanis: ceremónia nélkül. A járvány megszűnésétől: énekszóval, s csak a megbetegedés veszélyének elmúltával, december 13-tól történ4 Dienes Erzsébet: A református temetői szokások emlékei Kunhegyesen, in: Néprajz és Nyelv- tudomány; 1982. 163-181. p. 5 Dienes Erzsébet: A Kunhegyesi halotti anyakönyvek néhány tanulsága. In: Néprajz és Nyelv- tudomány, 1984. 109-114. p.
