Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Petrőczi Éva: A váradi biblia helye a magyar puritanizmus irodalmában
40 Egyháztörténeti Szemle III/2 (2002) A váradi biblia helye a magyar puritanizmus irodalmában PetrőcziÉva A „Habent sua fata libelli” túlságosan gyakran idézett, s így minden igazság- tartalma ellenére súlytalanná vált, elkoptatott mondás. Ha azonban a váradi Bibliával, a magyar egyház- és művelődéstörténet e kétségkívül legfátumo- sabb könyvével kapcsolatban említjük, ismét megtelik tartalommal, még a hangzatos szállóigéktől idegenkedők számára is. Arról, hogy bölcsőhelye, Nagyvárad-ha nem is viselte a Bibliopolisz melléknevet - a magyar reformáció egyik legmélyebb biblicitású városa volt, számos dokumentum tanúskodik. Ezek közül a legtöbbször idézett az 1629. június 17-i váradi zsinat azon határozata, amely a hivatásukban ellanyhult, egyéni hitéletüket elhanyagoló lelkészeket arra kötelezte, hogy akár személyes javaik eladása árán szerezzenek be maguknak saját Bibliát. Ez az emblematikus erejű rendelkezés jóval több derűt fakasztó vallásos anekdotánál: első azon lépések sorában, amelyek Nagyváradot a következő évtizedekben a hazai puritanizmus végvárainak egyikévé tették. Margitai Láni Péter tiszántúli püspök, a korábbi huszti lelkész, majd máramarosi esperes és lelkésztársai így fogalmazták meg az elvárásokat: „amelyik lelkésznek subája van, de Bibliája nincs, azt el kell venni, s annak árán Bibliát kell szerezni. Ha pedig sem subája, sem Bibliája, hivatalától meg kell fosztani.”1 A Biblia-központúság, a Biblia-féltés ilyen előzményei után szinte természetesnek érezzük az egyébként szokatlant és megrendítőt. Azt, hogy 1660 szomorú augusztusának végén ajúlius 17-től augusztus 28-ig küzdő várvédők (Váradnak az egrieknél nem kevésbé fényes, de hullásra ítéltetett csillagai) az Ali pasával kötendő, immár elkerülhetetlen hadialkuban a legfontosabb feltételek között (az ötödik pontban) az 1657 óta készülő Biblia addigra kinyomtatott anyagainak akadálytalan, sértetlen elszállítását említették. E kikötés megfogalmazásában nyilván szerepe volt a vár egyik lelkészének, az 1655. május 30-i Debreceni Közzsinaton állásából felfüggesztett, papi hivatásában több szolgatársával együtt megalázott Kovásznai Péternek is, akit akkor, az ostrom időpontjánál öt esztendővel korábban, puritán 1 Hangsúlyos helyen említi például: Zoványi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története. Debrecen, 1939. 29. p.; Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. Bp., 1985. 8. p.; Csernák Béla: A Református Egyház Nagyváradon 1557-1660. Nagyvárad, 1992. 173. p.
