Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)

2002 / 1. szám - KALÁSZATOK - Fazekas Csaba: A balkányi jobbágy házassága, a geszterédi plébános szitkozódása és az egyházpolitika 1841-ben

162

Egyháztörténeti Szemle III/l (2002)

ő, miután jegyesemet sokféle alacsony, s a sz. hit szolgája szájába nemcsak nem illő, de kárhoztató mocskos kifejezésekkel illette, mondván: „hát csakugyan úgy meggyűlt már a pendelye annak a semmirevaló gaz leánynak, hogy elébbvalóvá teszi s többre becsüli a farkat a vallásnál”. S miután látta, hogy sem ijesztései, sem mocskos szavai nem gátolhatja többé egybekelésünket, előbb megkérdvén, hol akarunk esküdni, mire mi tudván már magáról, hogy azokat, kik reverzálist nem adnak, a templomba nem esketi, kértük, hogy legalább a házában eskessen meg, mire a jegyesem, kinek már azelőtt megmondá, hogy úgy soha meg nem gyóntatja és el sem temeti, reá állani nem akarván, egybekelésünk elmaradt s hazamentünk. Délután azonban meggondolván jegyesem is, hogy az ő áldása, ha égből nem jött áldás, semmit sem ér, újra visszamentünk, kérvén újabban is megeskettetésünket, mire megvetéssel ránknézvén, parancso- lá, fognánk meg egymás kezét s mondanánk el az esküt, mi ebből állott: „szeretitek-e egymást, megelégesztek-e egymással, Isten titeket úgy segéljen”. Ezek után a már feleségemmé lön jegyesemnek azt mondta: „na leányom, te elhagytad vallásod, megtagadtad Istened, többé a templomba be ne merj lépni s híveim közt botránkozást szerezni, tudd meg, onnét mától fogva ki vagy tiltva, én sem be nem avatlak, sem meg nem gyóntatlak, sem ha meghalsz, el nem temetlek”. S így mind magamat, mind házam népét, mind aggott két részrőli kedves szülőinket a legkeservesebb bánatba ejtett, s leginkább fájdalma lelkűnknek, hogy keserű bánatunk annak müve, kitől elhagyattatásunkban s minden fájdalmaink közepette vigasztalást s enyhülést reménylénk.

Szunyoghy Rudolf m.k. szolgabíró

2.3. lfj. Tímár Jánosné Jakab Erzsébet

Az 1841. évi febr. hónap 13-án Balkányban kivett ön-vallomás.

Kinek hívnak s többi? Mi panaszod van, add elő!

Jakab Erzsébetnek, 17 éves, Iljú Tímár Jánosné vagyok.

Én Tímár János mostani férjemmel házassági életre kívánván lépni, midőn a szokott esküvésre Geszterédre hozzám tartozóimmal, szóval a násznéppel általmentünk, ottani lelkész, Homonnai András úr, mivel születhetendő gyermekeinkről reverzálist nem adtunk, a szokott szertartással a templomban megcsketni nem akart, sőt még elébb a házában sem, azt mondván, nem hagyja bemocskoltatni velünk azzal, hogy ott eskessen meg. Hanem azután a násznépek kérésére a házában megesketett volna, de én, mivel azelőtt azt mondta a pap, hogy úgy sem meg nem gyóntat, sem bé nem avat, ott megesküdni nem akartam, és így hazamentünk anélkül, hogy minket a pap öszveadott volna. Odahaza ismét tanakodtunk sokáig ismét szüleimmel, mitévők legyünk, és utoljára megegyeztem én is benne, hogy megesküszöm, akárhol, csak eskessen. Akár áld meg, akár nem, úgyis hiába az áldás a földiektől, hacsak az Isten meg nem áld. És úgy újra visszamentünk kérni a tisztelendőt, hogy csak eskessen öszve, már akárhol. Ekkor azt mondá, egész megvetéssel: „No jó, hát fogjátok meg egymás kezét.” És azt kérdé: „Szeretitek egymást? Megelégesztek egymással? Isten titeket úgy segéljen!” - esketett meg bennünket. Ez megtörténvén, felénk fordult, ezeket mondá: „No leányom, te megtagadtad vallásodat, megtagadtad Istenedet, többé a templomba be ne merj lépni a népem közt botránkozást szerezni. Onnan mától fogva kitiltalak, tudd meg, se meg nem áldalak, sem bé nem avatlak, sem meg nem gyóntatlak soha többé, sem, ha gyermeked lesz, meg nem keresztelem, sem, ha halottad