Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - RECENZIÓK - Németh Ferenc: Pezenhoffer Antal:A magyar nemzet történelme a mohácsi vésztől napjainkig. A Katolikus Egyház és a Habsburg-ház történelmi szerepe, történelmi apologetika. I-III. köt.
158 Egyháztörténet! Szemle 1/2 (2000) velük vitatkozva, tőlük bőven idézve — de egyben történelmi kútfőkre és eredeti forrásokra támaszkodva igyekszik kimutatni a következőket: 1. A Habsburgok érdekei mindenkor egybeestek Magyarország valódi nemzeti érdekeivel. 2. A Habsburgok túlnyomó többsége erkölcsi téren toronymagasan áll a mai eszményképek (Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth) fölött. Ehhez olyasfajta érvek kapcsolódnak, hogy a Habsburgok kegyel- mességben, türelemben és okosságban örökre érvényes példát mutattak, hogy mindenkor a jog valódi őreinek számítottak, vagy hogy több alkalommal természetfeletti segítséget is kaptak. Ezzel szemben a felsorolt nemzeti hősök zsarnoki hajlamú, erkölcstelen vagy harácsoló személyek voltak, és esztelen vagy elvtelen politikát folytattak, azaz romlásba vitték a nemzetet — ennélfogva nem alkalmasak példaképnek. A hagyományos magyar történetírás bűne, hogy mindennek dacára sem az „igazságot” képviseli, hanem mintegy a „tömegnek hízeleg”. Az első kötet (1993) I. Ferdinánd trónigényének megalapozásával, II. Lajos merénylet általi halálának cáfolatával és Moháccsal indul. Pezenhoffer erősen támadja a köznemességet azért, hogy érdekeinek védelmében a híres rákosi végzést kierőszakolta, amely mintegy ka- paszkodási pontja a magyarság Habsburg-ellenességének. (Még a mohácsi katasztrófát is a köznemesség elbizakodottságából vezeti le.) Aztán Szapolyaira, Izabellára és Fráter Györgyre irányítja az össztüzet: ők egytől-egyig jellemtelenek, rövidlátók vagy gyenge kezdek voltak. Csakis a Habsburgok kezébe letett kormányzás szavatolhatta volna az ország sértetlenségét — ehelyett belháború dúlta az országot, s a török a „nemzeti” király protektoraként besompolygott az országba. Erdély ezután szánalmas szolgaszerepbe süllyedt, a maradék királyság önállósága pedig gazdasági és katonai erő híján szükségszerűen csorbult. Ezért tehát — vonja le következtetését a szerző — nem lehet a Habsburgokat hibáztatni, főleg hogy hasonló (és nagyobb) önkényességeket szerinte Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás és az erdélyi fejedelmek is elkövettek. A folytatásban I. Ferdinánd, Miksa és Rudolf uralkodása kerül terítékre. Az elsőnek személyes érdemei és erényes természete nem volt képes ellensúlyozni a pénzhiányt és alattvalóinak kelletlenségét az ország védelmére. Ezért sorozatos vereségeket szenvedett a töröktől, a nagy nehezen összetoborzott birodalmi seregek pedig érthető módon csak Bécset védték, Magyarországot nem. Miksát hiányos hitbuzgalma miatt erősen elmarasztalja a szerző, Rudolfban idegbetegsége mellett csak pozitív jellemvonásokat talál. Ezután erkölcsi vizsgálatnak veti alá Ferdinánd és János párthíveit, és ebből arra következtet, hogy