Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Sarnyai Csaba Máté: Kényszer és/vagy kompromisszum?
42 Egyháztörténeti Szemle 1/2 (2000) 4. A tizeddel kapcsolatos viták a reformkori országgyűléseken A már említett 1832—36-os országgyűlésen két kérdésben alakult ki vita a tized körül. Egyfelől a protestánsok tizedfizetésének eltörlése kapcsán, másfelől a természetben fizetett dézsma kötelező megváltása ügyében. Az előbbit a korábban elmondott elvi megokolás alapján azért tartották különösen igazságtalannak a reformellenzék tagjai, mert olyanok fizették, akik egy másik, vallási célból létrejött, magánegyesületi kultuszközösség (ez, az általuk használt egyházfogalom rövid összefoglalása) tagjai voltak. Az alsótáblai szavazás során jelentős ellenzéki siker volt, hogy mindkét javaslatot elfogadták. 1835 novemberében mégis újra tárgyalták őket és a főrendeknek küldött feliratból kihagyták a protestánsok tizedfizetésének eltörlését. Ám a felsőtáblán a megmaradt javaslatot is — nyolcszori üzenetváltás után — a püspökök tiltakozása miatt — elutasították. Az alsótáblán ülő reformnemesség elkeseredését jól tükrözik Nagy Pál szavai: magára vessen az egyház, ha főként a püspökök elutasító magatartása miatt semmit sem fog kapni az előbb-utóbb mindenképpen megszüntetendő tizedért.60 Ezt követően az 1843—44-es országgyűlésen került ismét szóba a tized. Megválthatóságát lényegében már nem ellenezték. Emögött az állt, hogy az előző 1839—40-es országgyűlésen elfogadott 7. te. engedélyezte az önkéntes örökváltságot, azaz a jobbágy a földesúrnak fizetett adót, a kilencedet már megválthatta. így 1843—44-re már a tized kapcsán is csak a megváltási összeg és az eredeti haszon aránya volt kérdéses. A tized kárpótlás melletti megváltásához a kerületi határozat már hozzájárult, de az országos ülés, kevesellve a megváltási összeget, elvetette azt. Ezért ezen az országgyűlésen sem született törvény a tized kellő mértékű kárpótlás melletti önkéntes megválthatóságáról. Annak ellenére sem történt ez meg, hogy az egyháznak a tized védelmében felhozott egyik fő érve értelmében — tudniillik, hogy egységesek a nemesi kiváltságok és az azokon alapuló adók — a kilenced megválthatósága után ez magától értetődőnek tűnne. Ha a kilencedet már egy ország- gyűléssel korábbtól kezdve törvényileg meg lehetett váltani, illetve arról a földesúr lemondhatott, miért maradt el ez a lehetőség a másik analóg adó, a dézsma tekintetében? Ezt a feszültséget — vagy talán inkább ellentmondást — többen már akkor felismerték, főként a liberális reformellenzék köréből. Az ő gondolataikat foglalja össze Palóczy László: „még késő nem lesz, mondjon 50 50 CSORBA, 1979. 607. p.
