Egyháztörténeti Szemle 1. (2000)
2000 / 2. szám - TANULMÁNY - Gergely Jenő: Az izraelita felekezet és a zsidókérdés Magyarországon
Gergely Jenő: Az izraelita felekezet és a zsidókérdés 13 Mi lehet hát a helyes, az emberhez és magyarsághoz erkölcsileg és politikailag méltó állásfoglalás? Bibó István szerint „a sebek felszaggatása magában valóban nem használ sokat, de a kérdések elkenése és a valóságos helyzettel való szembe nem nézés a sebek minden felszaggatásánál károsabb... Elég-e azt mondanunk, hogy a magyar nép többsége nem üldözte s nem gyilkolta a zsidókat és megoldunk-e bármilyen kérdést azzal, hogy elítéljük, s esetleg megbüntetjük az antiszemitizmus megnyilvánulásait?”18 Bibó azért ragadott tollat, hogy bizonyítsa: nem, nem elég. De hát akkor mit kell, és mit lehet tenni, ha a végbemenő társadalmi változások sem hozták a megoldást? 1948-ban Bibó István megdöbbenve állapította meg, hogy nem sokat. „Nem állíthatjuk, hogy az egész nemzet, az egész társadalom nevében való felelősségvállalásnak ma egyszerű a módja és biztos a visszhangja... Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét... így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.”19 Bibó 1948-as tanulmánya volt az utolsó, amely erről a kérdésről értekezhetett. Utána Rákosiék magát a zsidó szót is kiiktatták volna a magyar nyelvből. Ha nem beszélünk róla, nem létezik... Ugyanakkor az a tragikus szituáció következett be, hogy az új hatalom torzulásai, a néphatalomnak álcázott személyi és csoportdiktatúra, a nép nevében folyó népellenes politika, a nemzeti identitást (magyart, németet, zsidót) kiirtani akaró sztálinista „internacionalizmus”, az egyházak — beleértve az izraelitát is — felszámolásra ítélése a magyar nép szemében Rákosi, a vezér és társai bűnének minősült. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az antiszemitizmus új táptalaját felismerjük, amely akkor is létezett, ha nem beszéltek róla, ha nyíltan nem is juthatott kifejezésre. A Sztálin halálát megelőző leningrádi orvos-per, az antiszemitizmus új hulláma a Szovjetunióban nálunk is éreztette hatását. 1952- ben, nagy számban bocsátották el állásukból, váltottak le kisebb-na- gyobb pozíciókból olyan kommunistákat, vezetőket, értelmiségieket, akik zsidó származásúak voltak (hiszen többségükben valószínű nem voltak hívő izraeliták). A közelgő válság jeleként, mint újabb kori történelmünk nem egy hasonló szituációjában, ismét az antiszemitizmus erősödött fel. Ezeket a tényeket látszik igazolni az MDP Központi Vezetőségének 1953. június végi határozata, amelyet a Kádár-korszakban sem hoztak nyilvánosságra, — sőt hiteles szövege ma is kétséges — mert az állítólag antiszemita kitételeket is 18 HANÁK (szerk.), 1984. 140. p. 19 HANÁK (szerk.), 1984. 174. p.
