Egyházi Élet, 1917 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1917-10-01 / 10. szám
Egyházi élét.-- 7 1 í) i7. Október. SZÉPIRODALMI RÉSZ. MESE A KIS ÁGYRÓL. Irta: Dánielné-Lengyel Laura. Mikor Huszárék azt a kis fehér gyermekszobát teljesen bebutorozták, hogy a jövendő Huszár csemete teljes kényelemben érezze magát, még nem sejtették, hogy e miatt a kis, fehér szoba miatt oly végtelen sokat kell majd szenvedniök. A kis Huszár-csemete ugyanis nem jöt meg, hiába várták fénnyel-disszel, pompával, valahogy mégis elmaradt,. A jó Isten szent trónusához ez időben nagyon sok szegény, árva, elkinzott gyermek zokogása hangzott föl; az Ur megharagudott és rákiáltott az indulni akaró Huszár-angyalkára: — Itt maradsz! Elég sirás, jajgatás van már a földön! A kis angyalka szerényen hebegett valamit, hogy igy, meg úgy . . . neki nem lesz semmi baja, hiszen olyan szeretettel, olyan szivrepesve, olyan mohón várják. Rámutatott talán arra a fehérarczu, fiatal asszonyra is, ki kimondhatatlan szenvedés között feküdt a csip kés ágyon, az Ur csak fejét rázta s a szegény kis lélek szégyenkezve húzódott hátra az angyalok közé és nem mehetett le abba a fehér szobába, mely gyászos és szomorú lett attól a percztől fogva, hogy az ő Ígért látogatása lemaradt. A fehérarczu asszony szeméből megindult a könyzápor és többet nem is igen látták mosolyogni, pedig tiz hosszú esztendő telt el azóta, hogy az Ur egy földre kívánkozó, göndörhaju kis angyalt visszaparancsolt trónusa elé. A kis fehér szoba lassankint üres lett. Kéthárom évig még vártak s reménykedtek, azután egymásután elajándékozták a gyermekszoba bútorát. Előbb a szekrényeket, aztán a kis öltöztető asztalt, végre nem maradt egyéb a szobában, mint a kékselyemmel bélelt kis rézágy. Az üres szobában egyedül állt a kis rézágy Megszokták, ügyet sem vetettek rá. Legfőllebb Huszárné sóhajtott egyet, ha elment mellette. De azon a csütörtöki napon megint lelkére borult a szomorúság s az a régi seb megint sajgctt, vérzett, úgy mint tiz évvel ezelőtt. Huszárné ott állt az ágya előtt és könye szakadatlanul folyt alá szeméből. Maga sem tudta, mi bántja, mikor mégis magyarázatát próbálta keresni különös lelkiállapotának, hát rossznak, hitványnak, nyomorultnak érezte magát ,mert reggel óta, mikor a szakácsné újságolta, hogy a viczeházmester gyermekeinek ikrei vannak, folyton könyes volt a szemé.---- Mégis nyomorult teremtés vagyok, — mondotta magában — irigykedem arra a szegény asszonyra. Mintha még mindig az a fiatal, bohó teremtés volnék, ki tiz évvel ezelőtt voltam, mintha még ma sem látnék a gyermekben egyebet, mint a jó Isten mérhetetlen áldását. Mintha nem tudnám, hogy minden örömért minden gyönyörűségért fizetni kell, de semmiért sem oly biztosan és drágán, mint azért a boldogságért, mit a gyermekben találunk. Nem kaptam semmit, ámde nekem sem kell adnom, az élet igy is eltelik, legalább bánat, gond és nyugtalanság nélkül. De hasztalan volt minden okos gondolat. A hóbortos, bolondos, fékezhetetlen fantázia ott lent járt a szűk, sötét szobában, a hol most két kis gyermektest fekszik egy szegény aszszonyka mellett. — Nagysága, — lelkendezett a szakácsné — levittem a levest, amit a viezénének tetszett küldeni. De hogy didereg az a két kis nyomorult féreg egy kosárban, piszkos rongyok között . . . Igazán, a jó Isten se tudja, hová küldje a gyermekeket . . . Huszárné egy sötét, átható tekintettel nézett végig a fecsegő asszonyon, majd mintha fájna lelkének ez a beszéd, elfordult és tekintete a kis ágyra esett. Csak egy pillanat volt. Ha talán gondolkozik róla, nevetségesnek szentimentálisnak tartja ötletét, de most nem birt, nem tudott, nem akart gondolkozni, az érzelmei vitték, ragadták és halkan, de határozottan mondta a szakácsnénak: — Ezt az ágyat le fogják vinni a két kis gyermeknek . . . És mielőtt még a szakácsné felelhetett
