Egyházi Élet, 1916 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1916-12-01 / 4. szám
EGYHÁZI ÉLET. 11 1916. Deczember. Partját alámosta, köveit szétszedte. A sziget csak fogyott—nőttek a hullámok— Szomorú dolog csak gondolni is rájok — S ma a magyarságnak egyetlen emléke: Rossz vályogfalakon Kossuth Lajos képe. Egyszer alkonyaikor, csöndes nyári este Hazajött Gavrila a kicsi fészekbe. Az asszony is akkor tért haza nem régen, A szomszédfaluból fiát hozva kézen. Szomszédoknál jártak, a kis fiú pedig Magyar pajtásokkal eljátszott estvélig Kaszáját a gazda teszi a sarokba, Válláról a szumánt melléje ledobja S párolgó vacsora, halavány mécs mellett Szó sem esik köztök, a mig eszegetnek. Csak a kicsiny fiú feszeng mosolyogva, Mintha az előbbi játékra gondolna, Az uj pajtásokra, furcsa beszédjükre — Alig egy-két szócskát jegyzett meg belőle — S egyszerre megszólal a hallgató csendben, Félénken—magyarul—Édes anyám lelkem! "Mit mond ez a gyerek?" kérdezi az asszony Nem felel a férfi. Hogy válaszolhasson, Mikor a lelkében, mint születő felleg, Rég elhalt emlékek uj életre kelnek! “Édes anyám lelkem!” — Valamikor régen O is igy szólalt meg egy nő közelében. Egy nő, nem, sokkal több; egy szent volt: az anyja, A kinek csak ő volt minden gondolatja. “Édes anyám lelkem!” három kicsiny szóban Mennyi édes emlék, mennyi fájdalom van! Emlékszik még—igen—az a szelíd asszony, Mikoron leszállóit nyári enyhe alkony, Megölelte szépen, mondott szép meséket, Hogy kigyúlt az arcza, szeme tűzben égett. "Egyszer volt, hol nem volt—a hősök csatája, Hire futamodott hetedhét országra. Rátört a magyarra mindenféle nemzet. A te nagyapád is fölvette a fegyvert. Egyszer volt, hol nem volt — csoda szép történet— Szétvert a magyarság kilencz ellenséget. Regékben regélik, dalos száj dalolja ---Óh csak a vége oly szomorú ne volna! Egyszer volt hol nem volt — vér, vér hull Aradra — Magyarok Istene bosszutlan ne hagyja!" Azután elővett egy darabka selymet: Pirosfehérzöldje megkopott, megvedlett. Mégis megcsókolta. “Apám lobogtatta A sallói síkon, váci viadalba!” Egyszer volt — hol nem volt —- mind csak álom régen, Szucsu Gavrilának köny ül a szemében És ő is elmondja önkéntelen csendben, Mintha álmodozna: "Édes anyám lelkem..." Künn robaj, zsibongás ‘Le a magyar zászlót!’ “Mit keres az nálunk? Előre oláhok!” Szent István ünnepén a községházára Háromszinü zászlót tűztek valahára. Maga a pópa megy részeg tömeg élén, “Ki tépi le?” Száz ajk reá zúgja: “Én! Én!” Már mennének, ámde gorombán egyszerre Két kemény ököl csap a nyüzsgő tömegbe. “Félre az utamból! Részegek, hitványok! Ha a testemmel is: megvédem e zászlót!’” “Ki ez a vakmerő?” “Minek kérded? Üsd lel” Száz fütykös sújt, száz kés megvillan egy füttyre. Rohamlépésben jön a csendőr-őrjárat ---A földön már csak egy haldoklót találnak. Háromszinü zászlót boritják a testre. A haldokló szeme megvillan egyszerre: “Meghalok, érzem, az anyám zászlajáért.” Szól az egyik csendőr: "Kár a családjáért. Ha volt. De ki vagy te?” Ránéz a haldokló, Tekintete zavart, — a hangja fuldokló, — De szilaj büszkeség csendül a szavából: "Magyar nemes vagyok. A nevem: Szűcs Gábor!" CSODÁK. Az egyik máramarosi dicsekedik: — A mi rabbink!... Úgy csinálja a csodát, ahogy akarja. Egyszer esőben járt. Balra intett: volt eső. Jobbra intett: nem volt eső. Előre intett, hátra intett: — és sehol sem volt eső. — Az semmi — mondja a másik. — A mi rabbink egyszer elindult pénteken kocsin és elakadt. Pénteken estig haza kellett volna érnie, de már szombat lett s még mindig kocsizott. Szombaton pedig nem ülhet a rabbi kocsin. Mit csinált tehát? Balra intett: nem volt szombat. Jobbra intett: nem volt szombat. Előre intett, hátra intett: sehol sem volt szombat.
