Egyházi Élet, 1916 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1916-12-01 / 4. szám

egyházi élet.

1916. Deczember.

Drágaság.

(B.) Talán semmi másról sem beszélnek az emberek ma annyit, mint a drágaságról. Alig kelünk fel ágyunkból s alig fogunk hozzá a reggeli elfogyasztásához: eszünkbe jut, hogy mennyivel kerül most többe a tej, a kenyér, a liszt, a czukor s a tojás, mint azelőtt. Elmegyünk czipőt, ruhát vásárolni s keserűen tapasztaljuk, hogy pénzünkből most nem tellett annyi mindenre, mint máskor. Hideg lakásunkat be kell fütenünk s szenet kell hozatnunk: szomorúan vesszük tudomásul, hogy az is drágább lett. Szomorúságunk némiképen enyhül, mikor szomszédunk hosszúra nyúlt ábrázattal jelenti, hogy ő még drága pénzért sem tudott fűtőanyaghoz jutni. Elővesszük az újságot, hogy kibetüzzük belőle a drágaság okát s megtudjuk, hogy mikor száll le az élelemnek, ruházatnak s más szükséges házi-czikknek az ára: és megakad a szemünk a nagy betűkkel kiirt felhíváson, mely értésünkre adja, hogy lapunknak előfizetési ára két vagy három dollárral emelkedett!

Hogyne volna hát okunk a drágaságról be szélni a gyárban, a boltban, az irodában, a gyülésteremben, konyhában és mindenütt.

S amikor elkerülhetetlen kiadásaink tetemes megnövekedéséről beszélünk, csakhamar rátérünk bevételeink kérdésének tárgyalására. Ha nagyobb a kiadásunk, nagyobb lett-e a bevételünk is? Birjuk-e fedezni a kiadásokat?

Nem lehet tagadni, hogy a kereseti viszonyok is javultak valamennyiben az egész Amerikában. A munkáskéz értéke is emelkedett e drága világban. A munkás embert nagyon keresik és nagyon megbecsülik ma. A kereslet és kínálat gazdasági törvénye a munkabérek szabályozásánál is érvényesül. Ma sok a munka és kevés a munkás. Szomorú, hogy sok helyen mégis úgy kellett kierőszakolni a munkásoknak a magasabb bért, mig más helyen a gyárak önként adtak fizetésjavitást, mert belátták, hogy ha ezt nem cselekszik meg, munkásaik otthagyják a munkát s oda mennek, ahol többet kereshetnek. De bár javultak a kereseti viszonyok, nem lehet kétségbe vonnunk azt a tényt, hogy a munkás keresetének növekedése nem áll kellő arányban kiadásainak növekedésével. Mig a bevétel másfélszeresre nő, a kiadás megkétszereződik. Meglehet, hogy az arány még ennél is rosszabb. Ebből pedig az következik, hogy aki azelőtt sok pénzt tudott megtakarítani, most csak keveset tehet félre. Aki azelőtt keveset takaríthatott meg, az most egyáltalában semmit sem tehet félre. Aki pedig eddig sem tudott semmit megtakarítani, annak ezután el kell merülnie az adósságokban.

Ez utóbbiak csoportjába bátran beoszthatjuk az amerikai magyar kálvinista lelkészek nagyobb részét, akik a hivatalukkal járó nagy anyagi és erkölcsi kötelezettséghez képest sovány javadalmazásban részesültek s az adósságcsinálást sem kerülhették el, mégis odaadással küzdöttek népünk javáért. Mi fog majd történni velők és gyülekezeteikkel, ha az egyházak nem gondoskodnak idejében arról, hogy az anyagi zavarok le ne taszítsák őket hivatásuknak magaslatáról? A mai felvilágosodott korban senki nem kárhoztatja azokat, akik ilyen körülmények között megválnak a papi hivataltól, mert bármilyen erős is legyen bennük a “benső elhívás" érzete, még ez sem tarthatja őket vissza ama kötelességüktől, hogy saját maguknak és szeretteiknek fentartását és jövőjét biztosítsák. Elvégre lehet Isten előtt kedves az olyan pap is, akinek nem kenyérkeresete a papság. Világi foglalkozása mellett is nagyon sokat segíthet az ilyen pap Isten országának építésében.

De a lelkészi fizetés emelése nem az egyedüli dolog, amivel szembe kell néznie egyházainknak e drága világban. Felejtsük el, hogy egy vasúti kalauznak is nagyobb fizetése van, mint a legtöbb magyar ref. papnak és jusson eszünkbe az, hogy az egyházak rendes és rendkívüli kiadásai is megnagyobbodtak. Hogyan fedezhetjük e kiadásokat, ha a hívek áldozatkészsége nem teszi nagyobbá az egyház bevételeit?

Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy igyekeznünk kell egyházi illetékeinket, vagyis az egyház fenntartására szánt megajánlásunkat önként felemelni. Ha ettől vonakodunk, az egyház sínyli meg tartózkodó magaviseletünket. Az egyház sinylődése pedig magyar közállapotaink és a közerkölcsök sinylődését jelenti. S kell-e ennél nagyobb baj?

Nézetem szerint a havi egy dolláros, vagyis az évi 12 dolláros egyháztagsági dij nem olyan nagy összeg, amit e szorongatott helyzetben el ne várhatna az egyház a tagok legtöbbjétől. Az amerikai protestáns egyházak-