Egyházi Híradó, 2003 (41. évfolyam, 1-3. szám)
2003-08-01 / 3. szám
10. oldal Egyházi Híradó Elhunyt Tónk Sándor, a Sapienta tudományegyetem rektora. Dr. Tónk Sándor 1947- ben született Kolozsváron. 1992-ben meghívást kapott a Babes-Bolyai Tudományegyetemre, ahol a történelem tanszéken az egyetemes középkort tanította. Ezzel párhuzamosan a Kolozsváron működő Protestáns Teológiai Intézetnél az egyetemes egyháztörténet tanára volt. 1993-ban a szegedi egyetemen doktorált az erdélyiek középkori egyetemjárása témájában. 2000-től elnöke volt az erdélyi magyar történelmi egyházak által létrehozott Sapientia Alapítványnak. Ezzel egyidőben az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt. 2001-től, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem indulásától, az intézmény kinevezett rektora lett. 2003. augusztus 14-én, élete 57. évében váratlanul hazatért az örökkévaló hajlékba. Emberi elgondolás szerint korán érte az Úr hazahívó szava, de a mi gondolataink nem az O gondolatai, ezért alázattal fogadjuk el döntését. Földi porsátorát a kolozsvári Farkas utcai templomból 2003. augusztus 23-án, délelőtt a gyászistentisztelet után kisérték utolsó földi útjára a Házsongárdi temetőbe. A vigasztalás igéit dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette. Testamentuma Én, Tónk Sándor, életemnek 56. esztendejében ép elmével és testi egészségben kívánom leírni végakaratomat. Életemet a Szenei Molnár Albert által megfogalmazott ima irányította: "Oh, én Uram Istenem, engedd azt énnékem is, hogy senkire mindjárt meg ne haragudjam, senkit se szóval, se cselekedettel meg ne bántsak Azoknak is, akik engem megbántottak, töredelmesen megengedjek és megbocsássak, minden bosszúállásra való szándékot szívemből kivessek, meggondolván azt, hogy ha mi valaki ellen haragot tartunk, és a mi ellenségünkkel nem akarunk megbékélni, te is, mindeneknek hatalmas bírája, nem bocsátanád meg a mi bűneinket, eseteinket és számtalan fogyatkozásainkat és ilyenképpen a te kemény ítéletedet és szentenciádat mi magunk vonnánk magunkra. Adjad azért, hogy mindenekhez legyek szelíd, emberséges, engedelmes, mindennel jótevő és adakozó." Nem véletlenül és nem ok nélkül idéztem ezeket a sorokat. Tudatában sok emberi gyarlóságomnak, életem során a szelídség, az emberség, az engedelmesség, a jótevés erényét tartottam a legfontosabbnak. Sokan, tudom ezt, gyengeségnek vélték. Mindig alázattal tekintettem minden dolgomra. Nem valamilyen fatalizmusról volt szó. Én hittem és hiszek abban, hogy sorsomat Valaki irányítja és megszabja, megszabta életutamat. De tudom azt is, hogy nekem Ahhoz, aki ezt teszi, hűséggel kell ragaszkodnom, tudja miként irányítja lépteimet. Gyarló, emberi voltomban ezt fogadtam el mindenkor. Hálát adok az Úristennek életemért. Hálát adok szüléimért, testvéreimért, házastársamért, gyermekeimért, unokáimért, mindazokért, akik szeretettel vettek körül életem folyamán. Tudatában vagyok annak is, hogy a sok szeretetet, amit kaptam, nem tudtam viszonozni. Pedig megvolt bennem a szándék, az akarat. A lélek kész volt, de a test sokszor volt erőtelen. Sokat vétkeztem, sokszor voltam erőtelen. Fáradt ember vagyok. Többet vállaltam annál, amit el tudok viselni. Egyedül folytatom a küzdelmet. Nincsenek társaim, csak ellenfeleim, avagy csak csendben követők. Nem törekedtem hatalomra. De tettem mindig azt, amit hitem szerint tennem kellett. Mai világunkban nagyon sokan nem értik meg ezt. Szolgáltam. Szolgáltam — de nem áldozatként megélve — családomat. Életem nagy öröme volt feleségem, gyermekeim élete. Később ugyancsak örömet jelentetett az oktatás. Hálát adok az Istennek azért, hogy megengedte az egyetemszervezés munkájában való részvételt. Szolgálni fogok továbbra is, ameddig tudok. Nem törekszem világi dicsőségre. Életkoromban már elmondhatom, számomra nem a világi hívságok a fontosak. Szeretnék úgy élni, hogy a magam lelkiismerete és az Úristen legyen életem, mindennapjaim egyetlen mércéje. Tenni kellett volna. Többet mint, amit tettem. Szerettem a tudományművelést. Talán akkor tévedtem, amikor helyette az egyetemszervezés, intézményépítés munkájára vállalkoztam. Kérlek és intelek benneteket, gyermekeimet és fiatal munkatársaimat: vigyázzatok magatokra, vigyázzatok a reátok bízottakra. Az ember élete csak úgy lehet teljes, ha mindennap érzi, valamit tett másokért. Az önzés az élet beszűkülését jelenti. A gazdagság, az anyagi jólét kellemes, de nem jelenti az élet teljességét. Anyagi javakról intézkedni nem tudok. Könyvek maradnak utánam. Vigyázzatok reájuk. Sok boldog percet és órát jelentettek életemben. Hiszem, számotokra is megadják az örömet. Anyagi javaknak nem voltam birtokosa. De ahol lehetett szívesen, szívemből adtam, Vallom: a magunk, az erdélyi magyar közösség, Anyaszentegyházunk ügye, mindannyiunknak szívügye kell hogy legyen a szívből fakadó és önzetlen adakozás. Az édesapámék által hittel és hűséggel felvállalt "sáfársági tized" kikopott világunkból. Kikopott, mert mi tanárok, ti lelkipásztorok, hívő emberek hagytuk ezt feledésbe merülni. Pedig életünk, sorsunk, keresztyéni, magyar, emberi mivoltunk fönnmaradásának záloga: vállaljuk az áldozatot. Egyébként az egymást követő világi hatalmak és azok szivárványkörébe tartozó "mihaszna senkik" kiszolgáltatottjai, vagy ami rosszabb, kiszolgálói leszünk. Végakaratom?? Lehet ilyen?? Ha meghalok olvassátok el Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm című versét. Dr. Tónk Sándor nyugodjék békében az örök feltámadásig! 'Nem az által leszünk betegek, hogy adunk, hanem hogy megtartunk." Antonine de Saint-Exupéry
