Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)

2002-01-01 / 1. szám

Egyházi Híradó

9. oldal

Petőfi Sándor

ERDÉLYBEN

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai,

Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én !

Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak.

Mint nősirást az égiháború.

Egy nemzet és két ország hallja meg,

Mi bennem eddig titkon fórra csak,

S amit keblemből mostan kiröpítek.

Mint a volkán az égő köveket.

Az fórra bennem, az fáj énnekem.

Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E kélországos nemzet a magyar !

Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik :

A vérszemű, a lángszemű harag.

Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, amidőn Besüvöltötte puszta lelkemet ! - Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk. Hogy szétrepessziik a szent levelet.

Mint diadalmas őseink irának,

Szivök mélyébe mártván kardjokat ? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja.

Lábbal tiportak bennünket Könyüket És jajkiáltást küldöttünk az égbe.

De panaszunkat az be nem fogadta,

A rabszolgákat nem hallgatja meg,

Mert aki jármot hágy nyakába tenni.

Méltó reá, hogy azt hurcolja is.

Míg össze nem dől a korbács alatL Tartottunk volna össze : a világ most Tudná hírünket, nem volnánk kizárva

A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénjét égetik,

Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből anny fájdalmas könyüt Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait.

A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehelet;

De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúi:

A fergeteg nem ingathatja meg ! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok.

Amit mondtam, nem új, de szent igaz Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön ;

De hal föltámad a sél, mielőtt Eggyé olvadnánk : el-szétszór örökre A nagyvilágnak minden részibe.

És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős.

Születni fognak nagyszerű napok. Élet-halálnak vészes napjai.

Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat.

Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem !

Ki legelőször nyújtja ki kezét.

Azé legyen a hála s a dicsőség,

S ki elfogadni azt vonakodik ?

Annak porára szálljon minden átok, Melyet sírunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink.

Kiket örökre megnyomoritánk !

Kohó, 1846 októbet 26