Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-10-01 / 4. szám
4. oldal Egyházi Híradó Dr. Mester Zoltán Mi nekünk karácsony? Aggasztó hírt közölt a sajtó a napokban: jelentősen csökkent az emberek bizalma a gazdasági élet állapotában és ennek várhatóan negative hatása lesz a karácsonyi vásárlási szezonra. Karácsony közeledtével felgyorsul tevékenységünk: felújítjuk a tavalyi listát kinek is újunk üdvözlő lapot, ki mit kapjon ajándékba, hova megyünk vendégségbe, mit főzzünk-süssünk. Az üzletek roskadásig megtelnek árucikkekkel, tömeg hömpölyög az áruházakban, csillogóan feldíszített karácsonyfák, műanyag “kis-Jézuskák”, és “télapó” figurák mindenfelé. Karácsony után rohanás vissza az üzletekbe kicserélni-becserélni, visszaváltani a kapott ajándékokat. Röviden, karácsonyt lerángatta az ember az ő földi világának szintjére és egyre inkább háttérbe szorul ennek a szent ünnepnek igazi jelentősége. A csillogó karácsonyok mögött visszaemlékszem egy 50 év előtti karácsonyra egy kis községben északkeleten Magyarországon, Felsővadászon. Kitelepítettek voltunk ott akkor, sötét korszakában jelenkori történelmünknek. A földes szobát alig melegítette fel a “csikó kályha” amelyben, száraz fa hiányában, nedves venyige sustorgott. A “csikó-kályha” hasznos jószág volt, lehetett rajta főzni, benne sütni és meleget is adott. Régi alkalmatosság lévén nem zárt jól, több helyen füstölt és ilyenkor szellőztetés végett a pitvar ajtót ki kellett nyitni és kiengedni a féltve őrzött meleget szobánkból. A hamar leszálló téli estén a petróleum lámpa pislákoló fényénél szemünk hamar bevörösödött amikor olvastunk. Fürdőszoba, folyóvíz ismeretlen fogalom volt arrafelé és vízért csikorgó hidegben kellett kimenni az udvar elején álló gémes kúthoz. Karácsony napja reggelén édesapám megjelent egy kicsiny, -talán 30-40 cm-magas- fenyőfával, amelyet “becsempészett” az erdőről. Hogyan is állítsuk fel a fát? Kimentünk az udvarra és egy farönkből lefurészeltünk egy rövid tuskót amelynek közepébe lyukat fúrtunk. Némi ügyeskedéssel ebbe beleillesztettük a kis fa szárát és büszkén mutattuk meg édesanyámnak művünket. Nem emlékszem mit főzött édesanyám a “csikó kályhán” szentestére, de szokása szerint mindig teremtett valami finom ételt az asztalra családjának. Ajándékként néhány könyvet kaptam karácsonyra. Könyvet kaptam a helybeli görög-katolikus papéktól, Mincsikéktől, akik -bár tudták reformátusok vagyunk - igazi keresztyéni szeretettel viseltettek irántunk kitelepítésünk alatt. A másik könyvet a szomszéd község, Kupa, református papja ajándékozta nekem. Szelíd tekintetű, csendes szavú ember volt, -sajnos nevére nem emlékszem- gyakran átgyalogolt falujából a dombokon keresztül beszélgetni és imádkozni velünk. Ilyenkor mindig hozott nekem Jókai és Gárdonyi könyveket olvasásra. Mai napig “Jókai és Gárdonyiismeretem” ebből a korból származik. Akkor még ösztönösen sejtettem, ma már tudom Jézus ott volt velünk azon a karácsonyon. A mai zajos karácsonyokon is vár és hív minket Jézus szeretettel, reménységet adóan és az Ő békességét ajánlva lelkűnknek. Imádkozva adjunk hálát Istennek amiért elküldte szent Fiát közénk bűneink megváltásáért azon a napon, amelyet karácsonyként ünnepelünk. Álljunk meg a rohanásban és csendes hálaadással találjon visszhangra lelkűnkben Isten kijelentése ezen a karácsonyon: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Máté ev. 3,17.) Laguna Niguel, 2002. október 30.
