Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-04-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 9. oldal Móra Ferenc (1879-1934) Világító Szeretet Pünkösd előestéjén rettentő gondolatok denevérszárnya csapódik az ember homlokához, fölnézvén a tavaszi égre, amelyről már kezdenek lemosolyogni az aranyló istenszemek. Szabad-e ma fiainak imádsággal zörgetni az irgalom kapuit odafönt a szikrázó magasokban? S laknak-e azokon a kapukon túl, szabad-e még ebben hinnünk? Megérdemli-e az emberiség az istenhitet, kicsiny falusi templomait, amelyekre tüzet dobott, és világvárosi dómjait, amelyekből ágyúfedezéket csinált, megérdemli-e a magasságokat, ahová a lelkét röpíteni szokta azelőtt, a mélységeket, amelyekbe le tudott szállni, a sírokat, amelyeken a kereszt őrködik, nemcsak az élettől való megfeszítés, hanem a halhatatlanságra való feltámadás szimbólumául is; megérdemli-e az eget, amely napsugárral köszönti az esőt, amely áldásul permetezik, a vihart, amely tisztít, és a szivárványt, amelyen angyalok járnak? Megérdemli-e még az ember az élet külső és belső szépségeit, amelyeket megteremtve kapott vagy maga teremtett, s megérdemli-e még a teremtés koronája címét, amelyet már évezredekkel ezelőtt kitalált magának? Vagy méltóbbak arra az erdők és sivatagok falkái, amelyek üvöltözve hajszolják a zsákmányt a csillagok alatt, de a maguk fajtáját nem marcangolják szét, s erdőégéskor, özönvízben az ellenségeikkel is összebékélve együtt keresik a menekülés szigetét? Érdemel-e jobbat az emberiség, mint hogy hitéből, reményeiből, ideáljaiból kifosztva, még az illúziók rongyait is elhajigáivá magától, kilökessék a világtalan, fekete űrbe, s ott kóvályogjon addig, míg végképp föl nem falják egymást Isten népei? Szentlélekváró szombat esteién, a harangszós alkonyaiban szabad-e még imádkozni? Szabad. A népeknek, amelyek nem keresték egymás megrontását, amelyek megszámlálhatatlan stációjú kálvárián állták a gonoszság, az érdek, az üzlet zuhatagos támadását, amelyek a vérző Jézus megadásával engedtek sebeket nyitni, vért ömletni tiszta és ártatlan testükből: nekik szabad. Akik parancsoltak nekik, akik elszabadították láncairól a poklot, akik felelősek friss, eleven életek millióinak összeomlásáért, éhségért, nyomorúságért, a háború minden hóhérinasáért, amely rátérdepelt a világ mellére: azoknak istenkísértés arcukat az ég felé emelni, hogy lássák a szentlélek szárnya villanását. De a megcsaltak és kifosztottak gyámoltalan millióinak joguk van Isten kezébe fogódzni, akinek fiáéhoz hasonló az ő sorsuk. Akik vértől megrészegedve ültek le az ítélőasztalhoz, mint az indiai tündérmesék sírokból lakomázó, tigriskörmű démonai, s akik koponyából itták meg az áldomást arra az egyetemes emberi nyomorra, amely a föld egyik pólusától a másikig ér, azok ne gyalázzák meg tekintetükkel azt az Istent, akinek neve Világító Szeretet. De akik be vannak rekesztve a szenvedések sötét tárnáiba, akiknek kezében már kilobbant az utolsó reménykedések kis bányamécsese is, azok figyeljenek az írásra. "Mikoron pedig betelék a pünkösdnek napja, mindnyájan egy akarattal, ugyanazon a helyen egybegyűlve valának... És lön hirtelen az égből, mint egy sebesen rohanó szélnek zúgása, és betölté az egész házat, ahol ülnek vala... És jelenének nekik elosztott nyelvek, mint a tűz, mely leszálla mindenikre közülük... És heteiének mindnyájan Szentlélekkel, és kezdének szólani különböző nyelveken, amint a Szentlélek ád vala nekik szólani..." ...Szentlélek Isten, Világosító Lélek, akinek első földreszálltát e fölséges erejű képben festi meg az Evangélium, s aki a keresztyén művészet kezdete óta mereven és hallgatagon teijeszted ki szárnyaidat a gyertyák füstjétől bámult oltárképen. Te Világító Szeretet, tudod-e, hogy az emberek világában ma sűrűbb a sötétség, mint valaha volt? Tudod-e, hogy sokan találtatnak még, akiknek nem volt elég a rémségeknek és iszonyatoknak azon torlata, amelynek emberi neve: háború? Tudod-e, hogy még sokan vannak a háborodottak, akiknek nem volt elég nagy a játszma s elég kifizető az üzlet, s akikben nem dermed meg a lélek arra a gondolatra: jaj, ha a halottak megszólalnának, mindenféle színű, vérű emberek elrothadt milliói a világ minden nyelvén! Anyák, özvegyek, árvák, bénák, betegek, kifosztottak, tönkrementek, lelki életükben feldúltak, háborútól épen hagyottak és békébe belerokkantak, ha egyszerre törhetnék be jajszavukkal az ég ablakát, jaj, mi lenne akkor! Ha vádlottul állíthatnák az Örökkévaló színe elé a gyűlöletet, amely felgyújtotta a világot és az ostobaságot, amely másfél évtized óta mindig ébren tudja tartani és friss lobogásra szítani a világmáglyát, hogy hamvába ne haljon! Világosító Szeretet, aki a csillagok fölött lebegsz, a templomok oltárképein kívül élsz-e Te valahol idelent igaz valóságban? Ha tüzes nyelv vagy, miért nem égetsz, ha fehér galamb vagy, miért engeded, hogy a végzet fekete hollója károgjon lassú halált az emberi élet minden szépsége, jósága és tisztasága felett? Aki tizenkét galileai halász szemét felnyitottad, hogy a világtörténelem legnagyszerűbb hivatását elvégezzék, miért nem nyitod fel még most se a világ kis és nagy hatalmasaiét, a vérben, vasban, aranyban és papírban dolgozókét, az erőszakkal erősekét? Miért nem láttatod már be velük, hogy egyik nép, egyik faj se elég erős, sőt valamennyi együtt se elég erős arra, hogy az élet asztalától elkergetve megfojtsa, kiirtsa a másikat? Miért nem érteted meg velük még most se, hogy egyszer mégiscsak meg kell férni egymás mellett, be kell rendezkednie minden államnak, minden népnek, minden embernek arra, hogy más állam, más nép, más ember is van a világon, s hogy jobb velük együtt dolgozni és versenyezni a munka és művelődés szántófölddé tört sivatagjain, mint egymást taszigálva atomizálódni és velük együtt visszazuhanni a cölöpházak és barlangok makkevő ősemberének? Miért volna ezt lehetetlen már ma belátni, s nem egy év, tíz év vagy ötven év múlva, amikor úgyis be kell látni? Miért? - adja fel a pünkösdi harangok zúgásakor az emberek ezer miihója a nagy kérdést, amelyre nincs felelet. Vagy talán kérdés sincs? Mikor zengő szelek röpítik fel a kék magasba Nagy Gergely pápa himnuszát, a Veni creator spritiust (Jöjj el, Szentlélek!). Száll-e velük a lelkek forró vágya is? Mikor a pünkösd piros ruhájú miséjének introitusa (Jöjj el, Szentlélek!) azt hirdeti, hogy „az Úr lelke betölti a föld kerekségét, és aki mindeneket összetart, annál van a szó értelme”, felfogják-e a szó értelmét a lelkek, és megnyílnak-e Parakletosznak, ahogy a negyedik Evangélium nevezi a mindeneket betöltőt? Ó isteni madár, Világító Szeretet, akit öröktől valónak tanít a hit, a mi földön járó fogalmaink szerint Te vagy a legfiatalabb az egy Isten három személye között, s nyilván azért vagy még mindig idegen az embereknek. A legrégibb az Atya, az erő istene, a létrehozó, a mindenség nagy autokratája, aki törvényeket adott és ítéletet tart. A Fiú a szív istene: mikor ő az emberi lélekben megfogant, az már tudta, hogy az ítélettevő mellett kell lenni megbocsátónak; a szív Istene ő, s övé a gyermekek fehéren született s az aggok megfehéredett szívének az egeket kereső reménye. Ám a Szenlélek Úristennek, az értelem istenének, a Világító Szeretetnek még eddig kicsi szerep jutott az emberiség történetében. A fehér galamb az idők kezdete óta áll mereven a királyi derűvel mosolygó Atya s a bánatos mosolyú Fiú közt, s csak ritkán lebbenő szárnnyal nézi világok születését és elomlását, hallgatja a szférák zenéjét, az éter zsongását, az emberek halálhörgését - de közéjük le nem száll. Az ő országa még csak ezután lészen eljövendő.
