Egyházi Híradó, 2002 (40. évfolyam, 1-4. szám)
2002-04-01 / 2. szám
Egyházi Híradó 3. oldal 2) A KERESZTYÉN ÉLET (Római levél 12,1 - 15,13). A Római levelet sokáig az első rendszeres keresztyén theológiának tátották, s ezért két fő részre osztották: 1-11 -ig hittan, 12,1 - 15,13-ig erkölcstan. Azonban közelebb járunk a valósághoz, ha az egész levelet egy írásban vett grandiózus igehirdetésnek mondjuk, amely a keresztyén igazságról szól, hogy a keresztyén életre intsen. így megmarad a levél belső egysége, elismeijük gyakorlati, az életre vonatkozó életbevágó jellegét, s tudomásul vesszük, hogy ezt a gyakorlatiasságot, életrevalóságot a legmélyebb titkok és igazságok biztosítják. 3) AZ ELV (Róm. 12,1-2.). Az apostol az 1-11 fejezetben az Isten irgalmasságának tetteit sorolta fel és értelmezte. Erre az irgalmasságra alapítja a keresztyén élet folytatására vonatkozó kérését (1-2). Ezzel azt fejezi ki, hogy a keresztyén élet hálás viszonválasz az elfogadott kegyelemre. A gyümölcs a fa hálája a gazda iránt, aki ültette és beoltotta. A hála pedig nem lehet más, mint áldozat. Az áldozat a vallásos viszony egyetemes és őssákramentoma. Két oldala van. Egyikkel Isten kedvét keresi, azt akarja megnyerni. Kiengesztelődést, békét, áldást keres rajta. A másik a hódolat, a hála. Annak kifejezése, hogy mindenünk Istentől vett ajándék, amellyel neki tartozunk. A Biblián kívüli vallásos gondolkodás is rég felfedezte és egyetemesen vallotta, hogy az áldozat első jelentése a régi, a primitív, ez a második a maga, a szellemi - görög terminus szerint - az eszes emberhez egyedül méltó. Pál ezeket a fogalmakat használja fel, mikor arra kéri a rómaiakat, hogy hálából Isten irgalmasságáért szánják oda testeiket elő, szent és Istennek kedves áldozatul, s ez legyen az ő okos (értelmes, szellemi, a lelki emberhez egyedül méltó) istentiszteletünk. Különösen fontos ebben ez a szó: a ti testeiteket. A testet a pogány világ vagy imádta, vagy megvetette. Hedonizmus és aszkézis között hányódott. A Biblia az embert testből és lélekből egységes műremeknek vallotta, amely együtt az istenkép. A bűn a lélekben vert gyökeret, az emberi lélek esett el. Ez megrontotta a testet is, s ettől kezdve a test lett a bűnnek, a fertőzésnek a főfészke, az állandó bacilushordozó. Tárolta a gonoszt, és sokszor megakadályozta a lélek jóakaratát. Ezt annyival inkább megtehette, mert testünk révén függünk össze a természettel és az állatvilággal. A váltság is csak akkor teljes, ha nemcsak a lelket szabadítja ki, hanem helyreállítja a test elveszített tisztaságát. Az ember, mint test és lélek, mindenestől fogva a Krisztusé, s mint, ahogy a pneuma-ban a Krisztus pneuma-ja él, úgy kell a testnek a Krisztus testére átformálódnia. Ez lesz a feltámadás műve. Addig azonban ezt a testet fel kell ajánlani Istennek. Hálából, az ő szolgálatára. Mint nagy áldozatot, amelyik élő, mert benne egész életünket teljesen felajánljuk, szent, mert Isten rendelkezésére, az Ő szolgálatára ajánljuk fel, végül Istennek nagyon is kedves áldozat, hiszen azért teremtette a világot, azért halt meg Jézus a kereszten, hogy az ember testestül-lelkestül az Ő tulajdona legyen. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha elszakadunk ettől a világtól. “Világ”-on az apostol nem az univerzumot érti, nem is a természetet, vagy a látható világot, hanem a világkorszakot, az eon-t. A Biblia tanítása szerint a megromlott világ korszaka, a bún-eon, amely annyi gyászt, szenvedést és gyalázatot hozott az emberre, amely megteremtette a bűnt, a halált és a kárhozatot, amely betetőzte istenellenességét, mikor az Egyszülött Fiút keresztre verte: a Golgota keresztjén elvben meghalt. A Krisztus feltámadásával megjelent új eon, a béke, a szentség, a szeretet új világkorszaka. Még nagyon kicsi, s vele szemben a régi eon roppant nagy és hatalmas, de bizonyos, hogy a régi elpusztul, s az új győzelmesen kibontakozik. Ez a kibontakozás a Jézus Krisztus visszajövetelében éri el a maga dicsőséges befejeződését. A Krisztusban megújúlt, beleoltott hívőknek ez a fő-fő feladatuk és hivatásuk, hogy az elmúlótói elforduljanak és az újba belegyökerezzenek. Erre vonatkozik: ne alkalmazkodjatok a régihez, az elmúlóhoz a megítélthez, hanem hasonuljatok át a ti elméteknek megváltozása által az új eonhoz. Ezzel nem azt kívánja Pál a zsidótól, hogy legyen görög, az antik embertől, hogy legyen középkori, a feudálistól, hogy legyen polgári demokrata, a burzsoáziától, hogy legyen kommunista, hanem azt kívánja a kommunistától, polgáritól, középkori embertől, antiktól, pogánytól, zsidótól, hogy legyen krisztusi ember, aki átváltozik az ő elméjének megújulása által, ami nem más, mint felismerése és elfogadása (dokimazein) az Isten jó, kedves és tökéletes akaratának (üdvakaratának). 4) A GYÜLEKEZET ÉS AZ EGYÉN (Róm. 12,3-8). Az egyén és a közösség roppant problémáját, minden emberi társas élet legfőbb kérdését Pál igen jól látta. Látta azt is, hogy az ellentétet egyetlen magatartás oldja meg: a szolgálat. Alázatosság, szeretet, áldozat és közösség rejtezik e fogalomban. Azért azt a szabályt állítja előtérbe: ne tartsa senki magát nagyobbra, mint amilyen helyet, Isten neki kijelölt a maga mértéke szerint, amit fogadjon el a hit engedelmességével. Az eredeti mondat nagyon tömör, szójátéktól szikrázó, s csak ez a körülírás adja vissza értelmét. Az apostol azt gondolja, hogy a gyülekezet szervezője Isten. Mindenkinek kiszabta benne a maga szolgálatát. Erre megadta a szükséges kegyelmi ajándékokat. Most a hívőnek ezt hit által fel kell ismeri (ez a hit mértéke), engedelmesen el kell fogadnia; nem szabad megvetni, elhanyagolni, hiúságának, nagyzolásának, inkább hízelgő munkakört keresni, viszont erre a szolgálatra nyert kegyelmi ajándékait hűségesen és teljesen fel kell használnia. Legjobban megvilágosítja ezt a tagok törvénye. Az I Kor. 12. fejezetében ezt a gondolatot még bővebb kifejtésben láttuk. Itt azt hangsúlyozza, egy test vagyunk a Krisztusban - az egyház a Krisztus misztikus teste -, s ezért egymásnak tagjai vagyunk (úgy viszonyulunk egymáshoz, mint ugyanazon testnek különböző tagjai). Mindjárt megmutatja az apostol, mit jelent ez a való életben. Aki tehát a prófétálás ajándékát kapta, az ne szaladjon más szolgálat után (pl. kormányzás, nyelvek), hanem gyakorolja a hitének megfelelően. Az apostol itt az analógia tés pisteós -on vagy azt az alapvető szabályt, a gyülekezet közös hitvallását, az ősi hitvallást érti, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkra (14,25), vagy azt a folyamatot, amelyben a Szentlélek ihlető, kijelentő, üzenő munkája a kegyelmi ajándékkal felruházott ember hitében igehirdetéssé válik. Lehet, hogy mind a kettő: a Szentlélek külső és belső kijelentését, illetve bizonyságtételét együtt. Aztán mintha így folytatná: a szeretetszolgálat legyen (igazán) szeretetszolgálat, azaz szeretet is, szolgálat is; a tanítás legyen csakugyan, valóban tanítás. A pásztori intelemben az igazi pásztor intelme szólaljon meg. Az adakozó egyszerűen, természetesen, magától értetődően adakozzék, mintha ő venne és nem ő adna (így is van); az elöljáró buzgóságot, a szolgálatban való lankadatlan forgolódást tanúsítson (és például ne parancsolgasson és ne hatalmaskodjék), végül az irgalmasság gyakoriói (az emberi nyomorúsággal való küzdelmeikben) vidámak, derűsek legyenek. Keep smiling! — a “leprások” kapuján is legyen felírva. ( Őrizd meg mosolyodat! amerikai szólás.) Imádsággal, igehirdetéssel nyitottuk meg a közgyűlést Nt. Szabó Sándor (Ontario) szolgálatával.
