Egyházi Híradó, 2001 (39. évfolyam, 1-4. szám)
2001-08-01 / 3. szám
7. oldal Egyházi Híradó Pethő Tibor Van még elég Magyar?! Van még elég Magyar?! Hogy gondjára bízzák ezt a bús világot. Restelkedő századok múltak el felettünk Hazug szavakkal szórtak reánk gyalázatot. Vad, koholt ármány diktálta ritmus Volt a meggy alázott szent hazánk fölött, Árpádnak fiai, szomorú arccal, ártatlanúl, Hányszor térdepeltek a vértanúk között. Niobe királynő könnyeivel újra és újra, Sírnak a ronggyá tépett századok. A bocskoros hóhérok üvölthctik, Halálbamenők most imádkozhadtok! Amerre járok néma és csendes az út Reszkető szívek és bezárt ablakok, Szél-foszlányok a "jajt" nyögik felém, Fáradt, beteg szívem már alig dobog. Halált, halált, húzták a vész-harangokat, S már lobban a láng a máglya tövén, Önfeledve arat a tébolyult halál, És ömlik a vér, az utca kövén. HITVALLÁS írta: Papp-Váry Elemérné Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ez az én vallásom, ez az én életem, Ezért a keresztet vállaimra veszem. Ezért magamat is reá feszíttetem. Szeretném harsogni kétkedők fülébe, Szeretném égetni reszketők leikébe, Lángbetűkkel Imi véres magyar égre: Ez a hit a fegyver, hatalom és élet. Ezzel porba zúzod minden ellenséged, Ezzel megválthatod minden szenvedésed. E jelszót ha írod lobogód selymére Ezt ha belevésed kardod pengéjébe, Halottak országát feltámasztod véle. Harcos, ki ezt hiszed, csatádat megnyerted, Munkás, ki ezt vallód, boldog jövőd veted, Asszony, ki tanítod, áldott lesz a neved. Férfi, ki ennek élsz, dicsőséget vettél, Polgár, ki ezzel kélsz, új hazát szereztél, Magyar - e szent hittel mindent visszanyertél! Mert a hit az Erő! Mert aki hisz, győzött, mert az minden halál és kárhozat fölött Az élet Urával szövetséget kötött. Annak nincs többé rém, mitől megijedjen, Annak vas a szíve minden vésszel szemben Minden pokol ellen, mert véle az Isten. Annak lába nyomán zöldül a temető, Virágdíszbe borul az eltiport mező, Édes madárdaltól hangos lesz az erdő. Napsugártól fényes lesz a házatája, Mézes a kenyere, boldogság tanyája, Minden nemzetségén az Isten áldása. Magyar! Te most árva, elhagyott, veszendő, minden nemzetek közt lenn a földön fekvő, Magyar, legyen hited s tiéd a jövendő! Magyar, legyen hited és lészen országod, Minden nemzetek közt az első, az áldott, Isten amit néked címeredbe vágott! Szíved is dobogja szavad is hirdesse Ajkad ezt rebegje reggel, délben este, Véreddé, hogy váljon az ige, az eszme: Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában! És mi, kik a máglyáról ébredünk, És ti, kik lángot gyújtottatok, Ki fog jobban félni közülünk, Ha majd megzörgetik kint az ablakot? Beteg vagyok e fertőzött világtól. A múltból felidézett sápadt árnyakat, Holdvilág-sárgán látom újra vissza, Hades birodalmából feljött arcokat. A letarolt föld megszégyenülve áll, A szétszaggatott hazám roncsaival. Pocsolyává mosták hús vizeinket, Sátáni lakomáktól szennyes ajkaival. Időben fulladt gyászos érzelem a vég, Most Júdás töviskoszorút is hozott rája, Hogy meggyalázza a hős haldokló Titánt, Kinek el is kezdődött már a gyász imája. De, majd most kell jönni egy igaz új világnak, Hogy érdemével dicsérje az érdemest, Akkor élni fogsz hazám, mert feltámad a szél, És szétzavarja a gonosz fellegeket. És akkor lesz majd újra elég Magyar, Gondjára bízni ezt a szép világot, Boldog századok jönnek majd újra. És el fogjuk felejteni a gyalázatot. Halottak napi vers lrészletI Nem üszkösödő vágy van a gyertyalobogásban, kis ország nagy vagánya vacogva vészkel a lángba, hej, mindig az a nóta: a vigéc Európa száját tépve buzdított s eladta, mint gyarmatot barikádnyi jövőnket, kussolt: csak semmi hőstett, s míg nőtt a tetemhalom, nézte, kívül a torlaszon, amint a géppuskatűz gyermekekből gyöngysort fűz, készítvén a szabadság iszonyú kalárisát, történelmi zálogház! Nem üszkösödő vád van a gyertyalobogásban, mennyi sír fejfa nélkül, menny a rögbe leszédül, a láng riadtan verdes: S.O.S. S.O.S! Döbrentei Kornél A marosszentimrei templomban Fejünkre por hull, régi vakolat, így énekeljük a drága Siont; egér futkározik a pad alatt, s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyun: ez a gyülekezet, a tizenegyedik maga a pap, de énekelünk mi százak helyett, hogy hull belé a por, s a vakolat, a hiúban a denevér riad, s egy-egy szuvas gerenda meglazul: tizenegyedikünk az árva pap, tizenkettedikünk maga az Úr. így énekelünk mi, pár megmaradt,- azt bünteti, akit szeret az Úr - s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul. Jékely Zoltán * * * "A Szentháromságot látod, Ha a szeretetet látod: Mert hárman vannak: a szerető, A szeretett és a szeretet". Augustinus
