AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 13. (Budapest, 2007)

III. Könyv- és irodalomtörténet - Jakab Judit: Szereplíra vagy „olvasztótégely”? Szerepversek Kányádi Sándor költészetében

Svgnpüra vagy „olvasztótégely"? módhoz, és történeti heterogenitásuk miatt az olvasót fokozottabb értelmezői munkára késztetik. Ilyen értelmezésre késztet a vers felütésében szereplő burkus szó, amely egy másik nyelvi rétegből emelődött be a vers alapszövegébe. Első megközelítésben a mesék szövegében előforduló burkus népnévre gondolunk, amelyet valamiféle határozadan, mesebeli országra szoktunk vonatkoztatni. Pontos jelentéseit a Magyar Nyelv Értelmező Szótára tárja fel: legkorábbi főnévi jelentése 1742-ből 'porosz ember; Preuße', majd 1838-tól 'nyers; roh kemény természetű; unnachgiebig' jelentéssel bővült. Szócsonkítás eredménye. A branden burgus 'brandenburgi, porosz' második felével azonos, amely a német Brandenburger, branderburgisch 'brandenburgi

1 latinos végű módosulata. Kányádi versében a leírtak közül a legkorábbi főnévi jelentés aktivizálódik, áttételesen a romániai szászokra, németekre utal - szemben a már említett bujdosóénekek vagy Ady nyílt „német" szóhasználatával: Ama^pántlikás német urakot, Varjú gránátéros kavallérokot Szegénylegényből lőtt vitéz vágta azpkot... {Szegénylegény éneké) Tollasult s%erb hajcsárt, Tisza-urat bántni, Ha császárhoz P^ß°K, állott, Paphoz némethez komiszhoz El tudtuk találni. (Két kuruc besaget [Tyukodipajtásom...]) Kányádi szóhasználatának oka van: a sok tekintetben az előző évtizedtől is nyomorítóbb nyolcvanas években nem utalhatott közvedenül „arra a romániai hatalmi-gazdasági gyakorlatra, amely a nemzetiségi szászok, németek kitelepedését fejpénzhez köti („kelendő a burkus"). Ebből - a vers szavát követve - az „emberboltos" praxisból bontja ki a másik nemzetiség, a magyarok ítéletét, a „nem kellünk mi múltnak / nem kellünk mi mának; / kivált jövendőnek / minket itt utálnak" keserű panaszát".

37 A költő célja tehát nem újabb szemantikai kör megnyitása, hanem a nyílt beszéd elfedése, álcázása egy olyan történelmi időszakban, 1985-ben, amikor nem lehetett néven nevezni politikai folyamatokat A sem inde sem unde szintagma hangzásával harmonikusan illeszkedik a 17. és 18. századi bujdosóénekek siralmas, panaszos lamentálás-imitációjába. A kifejezés egy latin beszélt nyelvi univerzálét vegyít a magyar sem tagadószóval, azaz tagadó formában citál a költő. Szójátékszerűvé az teszi, hogy a második határozóban (unde) a román „hol?" kérdő névmás is benne rejlik. A latin citátum román kérdőszói 37 MÁRKUS Béla, L m. (21. jegyz.), 29. 271