AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 13. (Budapest, 2007)

III. Könyv- és irodalomtörténet - Jakab Judit: Szereplíra vagy „olvasztótégely”? Szerepversek Kányádi Sándor költészetében

Jakab Judit transzszubsztanciáció folyamatának finom megrajzolása, azaz annak a teológiai tételnek a művészi megjelenítése, amelynek értelmében a világ valóságának egy darabja az áldozati történés által egy másik valósággá válik, amely egészen Istené lesz 41 Ugyanezt az eljárást alkalmazza a költő Apokrif ének (1966) című őstörténeti szcenériájú szerepversében is, amelyben egy — a törzs vezetője által meggyilkolt és már lélekké vált - hajdani feltaláló beszéli el élettörténetét, retrospektív módon. A hét soros versszak a tiszta tudat és tiszta beszéd klasszikus szabályosságának jegyében szerveződik, az előző szakaszoktól elüt azonban a nézőpont elmozdulásának kérdésében: a szöveget itt a versbeH beszélő távolodást érzékeltető perspektívája fogja össze. Az élőbeszéd ellenében hat a fokozódó patetikus deklamáció is, de a tartalom mélyen indokolja ezt a hangnemet. Az utolsó szakasz színész és közönsége kapcsolatának visszatekintő-emlékező értékelése. A kétszeri megszólítással bevezetett sorok a színész sorsában osztozó, katarzist átélő közönség és a közönségével eggyé váló színész fenomenológiai jellegű kapcsolatának teljes feltérképezése és bemutatása. A korábbi szakasz utolsó 13 sorát eluraló, a „halál" szemantikai körébe tartozó képeivel szemben e versszak utolsó három sora az „élet" szemantikai mozzanatait {végigéltem, keserű életei) idézi meg. Megrendítő a versbeli beszélő vallomása a művészlét legbensőbb lényegéről: a színész élete „a létteljesség sohasem feledhető igézetével"

42 párosul, és értelmet csak a befogadójával való interaktív kapcsolatban kap. Az akikért végigéltem kifejezés az előző szakaszban felmerült krisztusi áldozat képzetét, a megváltás gondolatkörét is asszociálja. Az utolsó sor önálló szemantikai egység. A mű szövegterében maradva, értelmezhetjük az eddigi beszélő, a szereplő elköszönéseként. Ezt az olvasatot erősíti az a tény, hogy - a hétköznapi köszönésformulán túl - intertextusként is felfoghatjuk; Shakespeare S^entivánéji álom című darabjából Puck monológjának egy sorát idézi: Most uraim, jó'ts^akát. fel, tapsra hát, ki jó barát... (Ford. Arany János) A színész - lélekhangként is - egy ismert színházi monológ utolsó szavaival zárja le saját végső búcsúját; ez igen logikus olvasatnak tűnik. A mű így egységes belső monológként értelmezhető. Az elköszönés azonban felfogható az eddigi némán dialogizáló szereplők vagy akár a szerzői szubjektum hangjaként is. A „Ki beszél?" vagy még pontosabban a „Ki köszön el kitől?" kérdése itt már nem dönthető el egyértelműen. 41 Teológiai kisszótár. Szerk. RAHNER, Kari S. J., Bp., 1980, 668. 42 KÖDÖBÖCZ Gábor, i. m. (26. jegyz.), 48. 278