AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 13. (Budapest, 2007)

III. Könyv- és irodalomtörténet - Jakab Judit: Szereplíra vagy „olvasztótégely”? Szerepversek Kányádi Sándor költészetében

S%ereplíra vagy „olvasztótégely "? „én" fogalmát ebben az esetben nemcsak a szokásos explicit és implicit grammatikai eszközök tartják fenn (igei személyragok, birtokos személyragok, az én személyes névmás birtokos jelzőként, a magam visszaható névmás alanyként), hanem számos tartalmas főnév is. A versbeli beszélő élete a szerepek kaleidoszkópja: ő Illyés Fáklyalángjának Kossuthja, Katona Bánk bánjának Biberachja, Madách Az ember tragédiájának Luciferé, Csehov Sirályának Trigorinja, ő Tyetyerev Gorkij Kispolgárok című drámájából és Ca£avencu Caragiale Az elveszett levél című darabjából. De magára ismer Móricz Úri murijából Szakhmáry Zoltán szerepében is. Az „én" képzetéhez tartozik származásának, vallási-felekezeti hovatartozásának kifejezése is (én titkos nagy jehovám). A beszélő életének múltbeli konkrét élettényei, a valós emlékek azonban nem összefüggésükben, nem realitásukban, hanem a hallucináció és vizionálás töredékes módján jelentkeznek. A versbeli beszélő szavaiban a múlt és a jelen pillanatai keverednek oly módon, hogy még egy bizonytalan jövő képe is kibontakozik (ha valaha kell majd neked az^ életem / csak gyere érte és vidd). A második egység sajátos belső kompozíciós elrendezése a megszólítások és a képi sík előtérbe kerülésével párosul. A kompozíció két része kevés híján 2/3 — 1/3 arányban viszonylik egymáshoz, csaknem az aranymetszés szabályai szerint. (A versszöveg egésze [49 sor] úgy aránylik a kompozíció nagyobbik egységéhez [36 sor], mint ahogy a nagyobbik egység a kisebb részhez [13 sor].) így a szöveg mennyiségi mutatóinak tekintetében szinte klasszicista tisztaságú versszerkezetet mutat, amelynek rendezettsége meglehetősen szemben áll a belső monológ tartalma által sugallt rendezetlenséggel. A 2. egység 36. sora a versbeli beszélő önfelajánlásának gesztusát fejezi ki, azaz az életről való lemondást, a csendes beletörődést nyüvánítja ki. A következő 13 sorban nagyszabású allegorikus szerkezetű kép bontakozik ki, amelynek minden eleme a színházi realitás és az áldozat/halál/átváltozás szemantikai körének egymásra vonatkoztatása. Az ezt az egységet indító kétszeres megszólítás (nagyérdemű', tisztelt barátaim} a belső monológ címzettjeit, a „ti" fogalmát tágítja, ugyanakkor a kétszeri megszólítás elő is készíti a kétfelé hajló interpretációs rendet. Kétféleképpen - színházi és tanatológiai értelemben - értelmezhető a vége a komédiának kifejezés is, akárcsak az utolsó 7 sor látomásos-metaforikus képe. Ebben egy színházi jelenet elemei keverednek az utolsó vacsora áldozatbemutatás képével („Jézus kezébe vette a kenyeret és ezt mondta: Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert e% a% En Testem, mely értetek adatik. Majd vacsora után kezébe vette a borral telt kelyhet, s így szólt: Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert e\ a\ én Vérem, mely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára"), az olvasó a színész-Krisztus, serlegkehely-urna, ital-bor-vér, hamu-kenyér-test megfeleltetéseket hozza létre. A krisztusi és az emberi áldozat és halál metaforikus azonosítása a vers legfontosabb üzenete: a színész halála éppoly áldozati önátadás, akárcsak Jézusé. És a művész éppoly engedelmesen fogadja el saját reális halálát, akárcsak Jézus. Teológiai értelemben az önátadásnak üdvösségszerző ereje van, úgy tűnik, a költő is — a vers folytatásában - ezt az elvet élteti tovább. A vers harmadik egysége a halál utáni állapot rögzítése. Kányádi költeményének ez a része egyben a 277