AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 13. (Budapest, 2007)

III. Könyv- és irodalomtörténet - Bíbor Máté János: A kéziratos és nyomtatott könyv

Bibor Máté János hibás vagy felesleges részeket. Tehát a horatiusi „saepe stilum vertas", azaz 'gyakran forgasd a sztiluszodat' (Szatírák I, X, 72), voltaképpen azt jelenti, hogy javítgasd, amit írtál, légy kritikus műveddel szemben. Az egyszerű sztiluszok fából vagy fémből, az előkelőek elefántcsontból vagy nemesfémből készültek. A viasz írófelületet gyakran védte egy másik, ráhajtható tábla. Ha e kettőt összefűzték, diptychon jött létre. Egy harmadik táblácska esetleges hozzácsatolásával triptychont, továbbiakkal pedig polyptychont készítettek. Ezeket a lapozható, egybecsatolt viasztáblákat codexnek nevezték, s valóban ezek tekinthetőek a kódexek, az első mai értelemben vett könyvek közvetlen előzményeinek. (A caudex / codex szó eredetileg fatörzset, tuskót jelent.) A viaszostáblákra főleg leveleket, gazdasági feljegyzéseket, piszkozatokat írtak, emellett oktatásra is használták. Az erdélyi Verespatakon, az egykori Dacia provinciában talált 2. századi leletek a legfontosabb viaszostábla-emlékek közé tartoznak. Marcus Aurelius utal rá görögül írott, Önmagáról szóló elmélkedéseiben, hogy táblácskákra jegyezte le gondolatait. (A fflozómscsászár műve egyébként legalább is részben - a későbbi Magyarország területén keletkezett.) A gazdagon díszített, elefántcsontból készült ókori luxusdiptychonokat a középkorban különlegesen díszes könyvkötésekhez használták fel. A viaszostáblák a hétköznapi írásbeliség eszközei maradtak a középkorban is. Mezey László szerint Szent Gellért (fi046) - legalább is részben - viasztáblácskákra írta Deliberatio supra hymnum trium puerorum, azaz Fontolgatás a három ifjú énekéről című művének piszkozatát. Egy 1464-re datálható elégiájában Ianus Pannonius is táblácskákat kér, hogy azokra írhassa utolsó kívánságait (De se aegrotante in castris, 107). A viaszostáblák kései utóda, a palatábla a 20. századig használatos maradt. A legkorábbi, 1. századi kódexek Egyiptomból ismertek. Ezek papiruszból készült lapjainak rectojára és versojára egyaránt írtak. A papirusz nem vált be a lapozható könyvekhez, mégis évszázadokig használatban maradt a pergamenkódexek mellett. Martialis már ez utóbbi kivitelben is ajánlja verseit, de csak úti olvasmányul (I, 2). Az antik világban ugyanis a tekercs forma elegánsabbnak számított. A világi irodalomban csak az 5. században zajlott le a váltás, a keresztények azonban már jóval korábban elsősorban lapozható kódexeket használtak, hiszen ezek olcsóbbak és könnyebben kezelhetőek voltak a tekercseknél. Ráadásul a lapozható könyvek helykihasználása is jobb: egyeden kódex annyi szöveget tartalmazhat, amennyi csak számos tekercsre fér rá. A korai kódexekben még viszonylag gyakori, hogy a tekercseken megszokott keskeny kolumnákba írták a szöveget. Ilyenekből háromnégy is elfért egy oldalon. A középkori — és annál újabb — könyvek azonban már általában egy- vagy kéthasábosak. A pergamen tartósságát már az ókorban is megbecsülték, ezért törvénygyűjteményekhez, jogi iratokhoz már akkor is használták. Ez a bizalom a középkorban is megmaradt, a nagy igénybevételnek kitett könyveket és a legfontosabb okleveleket még a papír megjelenése után is pergamenre írták. Sem az ókor, sem a korai középkor írásaira nem volt jellemző a szóközhasználat, így a szavak egybefolytak. Nem volt jellemző a kis és nagy betűk következetes megkülönböztetése, s nem volt általános a központozás sem. A hangos és a suttogó olvasáshoz nem is volt ezekre szükség, hiszen a kimondás meg224