AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Könyvtári elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus bejegyzéseinek osztályozása

egyikben jobbra, a másikban balra. Ez a tényállás megengedi az általánosításnak azt a mértékét, amely a szóban forgó címleírási konstelláció fentebb adott jellemzésében és az idetartozó mellékbejegyzések „mellérendelt" jelzőjében kifejezésre jut — de csak az osztályozónak és nem a szabályalkotónak! E magasfokú, típusképző, vagyis alapjában elméleti általánosításunkból közvetlenül semmiféle gyakorlati, a szabályalkotás célszerűségeit illető következtetés sem vonható le. A fent felsorolt esettípusok katalogizálási szabályaira vonatkozó döntések meghozatalánál jóval aprólékosabb körültekintésre van szükség, mint annak a még nagyon is átfogó osztályozási kategóriának a felállításánál, amelyről itt szó van. A szabályalkotónak mérlegelés tárgyává kell tennie mindenekelőtt azt, hogy nincsen-e alapos ok arra a feltevésre, hogy egy adott típusba tartozó egyedi esetek két szélső csoportja közül az egyik számottevően nagyobb mint a másik. Ha van, akkor a főbejegyzést a két formai jegy közül annak kell odaítélnie, amely a nagyobbik csoportba tartozó esetekben a másiknál hatékonyabb fogódzója a visszakeresésnek. Ezután — és ez még fontosabb — meg kell vizsgálnia azt is, hogy az így, vagyis a szabályozandó egyedi esettípus elszigetelt vizsgálata alapján nyert szabály célszerű-e, gyakorlati végrehajtása nem ütközik-e nehézségekbe; továbbá, hogy beleillik-e a szabályzat egészének rendszerébe, hogy nem kell-e e rendszer következetessége, harmóniája érdekében mégis azt a megoldást választani, amely elszigetelten az esettípus szemszögéből vizsgálva előnytelenebbnek bizonyult. A megfelelő szabály megválasztásának ezek az irányelvei természetesen nem összeegyeztethetetlenek a nemzetközi egységesítés döntő fontosságú szempontjával: nemzetközileg egységesíteni ugyanis csak az ezek szerint az irányelvek szerint nagyon gondos mérlegeléssel megalkotott szabályt lenne szabad. Víí. Ez után az exkurzus után térjünk vissza eredeti témánkhoz. Soron következő feladatunk annak a negyedik oknak a szemügyre vétele, amely a címleírót egyetlen könyv számára több bejegyzés elkészítésére indítja. Ez az ok — amelynek a mellékbejegyzések két fő kategóriája köszönheti a létét — abban áll, hogy a címleírási szabály vagy a címleíró szükségesnek ítéli a könyv tartalma egy többé-kevésbé különálló, jól elhatárolható részének, vagy egy speciális aspektusának autonóm módon, tehát saját formai jegyei alatti regisztrálását, elérhetővé tételét. A szóban forgó aspektus általában a könyv, ill. tartalma egészének vagy részének a létrehozásában valamilyen másodlagos teljesítménnyel résztvevő személy vagy testület hozzájárulásában áll. A többes bejegyzéseknek ennél a negyedik kategóriájánál a főbejegyzés funkciója és alkalmazási területe világosan elkülönül a mellékbejegyzésétől: a főbejegyzés főtárgya mindig maga a könyv a maga egészében, a tartalom egy-egy része, valamint a könyv egy speciális aspektusára vonatkozó információknak a hordozója viszont mindig mellékbejegyzés. Lássuk először a könyv tartalmának egy elkülönülő részét regisztráló mellékbejegyzéseket, amelyeket járulékos mellékbejegyzéseknek fogunk nevezni. Ezeket két csoportra oszthatjuk. Az elsőbe azok a bejegyzések tartoznak, amelyek egy könyv összetett tartalmának egyik önmagában befejezett és szellemileg önálló, tehát e tartalom egy másik részének alá nem rendelt összetevőjét regisztrálják és emelik a katalógus autonóm tárgyainak a sorába; így például egy előadást, amely egy szimpóziumról beszámoló kiadvány tartalmának része. A második alcsoportot azok a bejegyzések alkotják, amelyek a könyvnek valamely, nem a tartalma magvát képező mű(vek) szerzőjétől származó, de e nukleáris résznek alárendelt, másodrendű eleméről adnak 123