AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Egyéb tanulmányok - Dümmerth Dezső: A magyar fejedelemség keletkezése és eszmevilága

Csak természetes, hogy ezek után igen merésznek hat Györffy György feltételezése, mely szerint Kurszán, mint „szakrális főkirály" — egyenesen a türk dinasztiából, Istemi kagán nemzetségéből származott. Míg az Attila-leszármazásról és a Turulmítoszról létező, középkori hagyományokat racionális megokolással nem tartja hitelesnek — ugyanez a racionalizmus, pusztán egy méltóságnév túlértékeléséből — arra vállalkozik, hogy új mítoszt konstruáljon. A magunk részéről, az itt, és megelőző tanulmányunkban közöltek alapján inkább vagyunk hajlandók hitelt adni egy középkorban létező mítosz eszmetörténeti valóság-magjának, mely keletkezése korának hiedelmeire és eszmevilágára utal: a sámánizmus idejére. Egy olyan mítoszban ellenben, melyről a hagyomány semmit nem őrzött meg — nem hiszünk. II. A FEJEDELEMSÉG ESZMEVILÁGÁNAK GYÖKEREI Most pedig, Álmos fejedelem történetének befejezéséül, lássuk közelebbről azt a hiedelemvilágot, mely az ő szakrálisán felfogott uralmát lehetővé tette. A társadalomtörténeti kutatás, mely a feudális korszakba visszanyúlva próbálja a kialakult hierarchia keletkezésének első fokát megvilágítani, szükségképpen találkozik a központi hatalom intézményével éppúgy, mint a fejlődés kibontakozását ködbe burkoló mítosszal. Az intézmény és fejlődésének vizsgálata a politikai történet keretei közé tartozik. De a keletkezését kísérő eszmevilág, a mítosz, vallástörténeti és irodalmi összefüggésekben nyerhet csak értelmet, az eszmetörténet kereteiben. Az archaikus társadalmak élén a királyi hatalom áll, mely viszont, mint ismeretes, még kezdetlegesebb tömörülésekből, a legegyszerűbb alapképletből, a családból, a családfő hatalmából származik. A patriarkális apai hatalomnak ez a továbbfejlődése, mely a megfelelő társadalmi-gazdasági alapokon nemzetségek, népcsoportok, törzsszövetségek és államok kialakulása felé vezet, az emberi tudat és eszmevilág fejlődéstörténetében is jelentőséget kap. A kezdetleges társadalom ugyanis, mikor a maga fölé emelt uralkodó hatalmát és védelmét elfogadja, ugyanakkor értelmezni, magyarázni is kívánja ezt az intézményt. Az intézménynek pedig a tömegből kiemelkedő képességű, tetterős személyiségek adnak értelmet. Úgy is felfoghatjuk tehát, hogy a királyeszme tulajdonképpen egy személyiségfilozófia ősi magját rejti, mely a társadalommal való kölcsönhatásban kapja meg értelmét. Ez a „filozófia" még természetesen nem modern és racionalista értelmű. Az archaikus korban a vallás és a mítosz tölti be a filozófia szerepét. A kiemelkedő képességű személyek mitikus alakokká válnak egy földöntúli világról való hit jegyében, s létezésük reális valósága elmosódik, összefonódva az istenek létével. A mitikus személyiség-értelmezés tehát az istenek világába vezet, s innét visszahatva az uralkodói intézményre, azt mindenestől égi eredetűvé teszi. Ez a felfogás azután megerősíti az intézmény személytelen tekintélyét is, mert fenntartja az átlagos, sőt csekélyképességű utódok uralmát is, a kiváló ős, illetve az égi apa személyes érdemeiért. Primitív fokon a mágia, fejlettebb társadalmi viszonyok mellett pedig a vallás és a mítosz éppoly teljességben itatja át a központi hatalom intézményét, s következésképpen a politikát és az állam életét, mint az archaikus ember mindennapjait és egész gondolatvilágát. A forrásokat elemző, modern kutató itt nem alkalmazhatja saját, racionális észjárását, mely már egymástól elválasztva szemléli a mítoszt és a valóságot. Ha a régmúlt korok eszmei valóságát nem akarja eltorzítani, kénytelen túllépni szorosan vett szaktudománya körén. Nem csak azt kell tudomásul vennie, hogy a politikai vonatkozásokat nem vizsgálhatja a társadalomfejlődés tekintetbe vétele nélkül, hanem azt is, hogy a társadalmi jelenségeket sem értheti meg egészen az eszmék története, a korabeli hitvilág ismerete nélkül. A forráselemzésekhez nem csu216