AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Az Egyetemi Könyvtár kézirattárából - Izsépy Edit: A Hajdúság részvétele I. Rákóczi György 1644/1645-ös hadjáratában

Ibrányit, hogy menjen hozzá Szerencshez. De ő „az ellenségnek közel lételét érezvén az Tiszát és Ónod tájékát nem akarja vala messze hadni, ... bizonyára csak egy hajdú hebehurgya és szós ember vala, noha váradi vicekapitány" — morgológott Kemény.

85 A hajdúság egy része, főleg a szabolcsiak, valóban nem a hadakozással, hanem a zsákmányszerzéssel törődtek s a fizetőmestert várták. A környék jobbágyságát sokat háborgatták. „Az szegénység bántódását oly szomorúan szenvedem, hogy tudja az úr Isten könyvezem — írta feleségének a fejedelem —, de az ide ki való (szabolcsi) prédáláshoz szokott s tolvajláshoz tanult nemzet anynyira elvetemedett, él az Isten, ha egy holnapra, avagy kevesebb időre (—gyakrabban) fizetnének is neki, de ha nem prédálhatna, semminek tartaná; most is ha ember büntetni akarja, mindjárt az más fél közzé való szökéssel ... fenyegetőzik, kopját nem akar viselni,... mindazáltal ezekkel is mi még eleget vittünk végben." A bihari hajdúkkal viszont meg volt elégedve. „Ibrányi uram most úgy látszik jobban viseli magát Ónodban, ... Tegnapra virradóra is az hajdúságban mintegy 250 lovas az (ellenség) strázsáját ütötte volt meg, az egész armada ült volt fel, ezek békével jüttek el."

84 Két nap múlva az udvari seregből száz, a váradiból hatvan lovas ment csatára, megütötték az ellenség táborát és két foglyot hoztak.

85 Mindezek kisebb sikerek, helyi csatározások voltak. Majd a császáriak szeptember 27-én ismét bevették Szerencset. Ekkor dúlták fel barbár módon a Rákócziak családi sírboltját. A háborúskodás nem csupán a fejedelem óvatossága miatt folyt lassan, megfontoltan, hanem „igaz hívei" is mind azt tanácsolták, hogy csupán fárasszák, fogyasszák az ellenséget. Nehéz is lett volna nagy csatát vívni ezzel a sereggel, igen hiányoztak a Bethlen Gábor korabeli jó főtisztek. „Az hajdú kapitányok roszak, gaz emberek, mi napiak, az alattvalók tőlök nem félnek."

86 A császáriak meg akarták támadni a Kemény János vezette fősereget. Közben Ibrányi hadából nyelvet fogtak s értesültek arról, hogy a hajdúk rossz helyen, kellő őrség nélkül és Kemény hadától távol táboroznak. Puchheim altábornagy ekkor kiválogatta serege legjavát. Ő „az német lovas haddal, ... Zrínyi Miklós az horvátsággal, Barkóczi László az Lengyelországból jütt haddal, Vesselényi Ferenc is az végbeliekkel reá menvén, egy hajnalban az strázsának hátán menvén bé felverek; felest le vágának, az többit kit Tiszának ugratának, s kit elszélesztenek az hajdúkban, lévén valami székely gyalogság is mellette, azokban is kevés szalada el." Kemény, aki Önéletírását tizennégy év múlva írta, talán személyes ellenszenvből, talán irodalmi hatáskeltés céljából hozzáfűzte: „mely dologért (Ibrányi) halált érdemel vala."

87 Rákóczi György közvetlenül az ellenséges rajtaütés után, sokkal tárgyilagosabban ítélte meg a történteket. Parancsa szerint Ibrányinak a fejedelmi sereg közelébe kellett volna szállnia, de ő késlekedett, mert „csatáira várakozott, kik tegnap sok szóval ugyan, de kevés n(y)ereséggel jártának." Amikor az ellenség észrevette, hogy a hajdú előcsapat csupán kétszáz lovasból áll, túlerővel rájuk támadt, foglyokat ejtett, s a hajdúknak rabjaikat is le kellett vagdalniok. A németek azt is kikémlelték, hogy Ibrányi mindössze ezerötszáz lovas hajdúval van. „Ez éjjel ugy indult Ibráni uram, hogy mikor hajnallott, rajta lőtt (az ellenségen,)... mi ugy hisszük, emberbeli kár nem sok eshetett bennek."

88 Majd négy nap múlva: „Ibráni uram vigyázatlansága miatt esett 83 Kemény id. mű 287.1. 84 Csal. lev. 256—257.1. 85 Uo. 261. 1. 86 Uo. 266.1. 87 Kemény id. mű 288.1. 88 Szilágyi S.: Levelek és okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései történetéhez, Bp., 1883. 812.1. > 165