AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Könyvtári elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus bejegyzéseinek osztályozása

egyik sem vette át teljes egészében; a mégis megtett részleges engedmények viszont szabályzatonkint változnak. Emellett a fő- és a mellékbejegyzés alkalmazási területei közötti határ likviditása nemcsak a nemzetközi katalogizálási összmezőny tekintetében, a különböző nemzeti szabályzatok előírásai közötti eltérések intézményesített formájában áll fenn. E határ számos vonatkozásban likvid, bizonytalan még az egyes katalógusokon belül is, az alkalmazott szabályok hiányosságaiból, elmosódott megfogalmazásából eredő következetlenségek, ellentmondások miatt. A legközönségesebb dolog, például, hogy ugyanaz a katalógus két terjesen azonos típusú kiadvány közül az egyiknek a főbejegyzését a kiadvány címe, a másikét a közreadó testület neve alá teszi. Alapjában véve nem az a meglepő, hogy a szóban forgó határok likviditása — akár intézményesített, akár esetleges eredetű legyen is az — ennyire általánossá válhatott, hanem az, hogy a megszüntetésére irányuló próbálkozások a relatív meddőség és eredménytelenség állapotában ennyire megrekedhettek. Hiszen a szabályok és a gyakorlat minden likviditása, bizonytalansága és következetlensége egyrészt rontja a katalógusok hatásfokát, másrészt megnehezíti a nemzetközi kooperációt. De vajon nincsen-e itt egy mentőkörülmény is? Amit arról mondottunk, hogy a szóban forgó katalogizálási konstellációkban a főbejegyzés és a mellékbejegyzés(ek) tárgya azonos, s hogy a fejeikben szerepeltetendő különböző jelentésű formai jegyek nagyjából ugyanabban a mértékben alkalmasak arra, hogy elérhetővé tegyék a könyvet — nem magyarázza és menti-e ez egy bizonyos fokig a bifurkálódó gyakorlat meglepő szívósságát? Hiszen ha a két bejegyzés szerepe és súlya között nincsen lényeges különbség, akkor abból sem származhatik nagy baj, ha e szerepeket felcseréljük. Nem mindegy-e, hogy ilyenkor mire használjuk a fő- és mire a mellékbejegyzést? s így, legalábbis ha az egységesség szempontjától eltekintünk, nem egyformán jogosult-e a két ellentétes megoldás? Ebből annyi mindenesetre áll, hogy a mellérendelt mellékbejegyzések viszonylagos egyenértékűségének kétségtelenül van része a gyakorlat bifurkálódásában; az értékkülönbség csekély mértéke nyilván elősegítette azt, hogy — az alaposabb vizsgálatot egyformán mellőzve — a címleírók egyik fele ezekben az esetekben az egyik formai jegyet fogadhassa el hatékonyabb fogódzónak és így a főbejegyzésre méltóbbnak, a másik a másikat. Ez valamennyi felsorolt esettípusra nagyjából egyforma mértékben vonatkozik. A gyakorlat hozzáállásának ezt a valamennyi idetartozó esettípust felölelő egyöntetűségét viszont joggal sorolhatjuk e típusok rokonságának, egyazon osztályba tartozásának, s ezzel együtt osztályozásunk helyességének a bizonyítékai közé. Maga ez a magatartás pedig a mellérendelt mellékbejegyzések osztályához való tartozás általunk választott kritériumának — a főbejegyzés és a mellérendelt mellékbejegyzés fejét adó formai jegyek viszonylagos egyenértékűségének — a próbájaként, verifikációjaként értékelhető. Az említett mentőkörülmény ellenére sem lehet azonban kétséges, hogy az ebben a vonatkozásban kialakult kétágú gyakorlatok nemcsak ma, az egységesítési törekvések előtérbelépése miatt, tűrhetetlenek, de kedvezőtlenek voltak már kezdettől fogva is. Mi lenne hát ebben a vonatkozásban a szabályalkotás helyes módja? A felsorolt esettípusok mindegyikén belül az egyedi esetek sematikusan a következő elrendeződést mutatják. Egy centrális csoportjukban a két formai jegy, s így az alattuk beiktatott két bejegyzés is, valóban egyenlő értékű, vagy legalábbis nincs mód egy közöttük fennálló értékkülönbség konkluzív megállapítására. E centrális csoport két oldalán két további csoport helyezkedik el, amelyekben a mérleg nyelve már vitathatatlanul kileng, még pedig a centrumtól távolodva egyre fokozódó mértékben — az 122