AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 6. (Budapest, 1972)

Könyvtári elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus bejegyzéseinek osztályozása

sei e szerint a felfogás szerint nem jelenik meg a színen új elemi tárgy, s így e második bejegyzés főtárgya — amely, mint tudjuk, csak elemi tárgy lehet — nem lehet más,. mint az, ami az elsőé is volt: maga a könyv, az elsőrendű elemi tárgy. Nézetem szerint a két konstrukció közül egyedül a második fogadható el. Elsősorban azért, mert a katalógus három funkciójából nem vezethető le egy dematerializált elemi, nem összetett tárgy regisztrálásának az igazolása; de emellett azért is, mert csak a második magyarázat van összhangban a katalogizálási gyakorlat szellemével. E gyakorlat mindenekelőtt azért készíti el a fentemlített második bejegyzést, mert például a rejtett vagy a quasi-szerző alatti egyetlen bejegyzéssel a könyvnek, az elsőrendű elemi tárgynak a fellelhetőségét nem tekinti kielégítő mértékben megoldottnak. Hogy az első katalógusfunkció vonatkozásában tényleg egyedül ez az indoka, és nem az első konstrukció materiális oldalától elvonatkoztatott „elemi" tárgyának a regisztrálása, s hogy az utóbbit egyáltalában nem tekinti a katalogizálás külön tárgyának, az világosan kitűnik abból, hogy az egyszerű egyéni szerzős könyveknél a szabályzatok túlnyomó többsége nem készíttet cím alatti mellékbejegyzést, tehát nem is gondol egy ilyen dematerializált elemi tárgy külön regisztrálására. A második magyarázat érvénye persze nem korlátozódik a rejtett és a quasi-szerzőség esetében alkalmazott kettős bejegyzésekre, hanem kiterjed a fent felsorolt többi esettípusra is: a szóban forgó két vagy több bejegyzés ezek mindegyikében ugyanarra az elemi tárgyra, ti. a könyvre vonatkozik, elsősorban ennek az elérhetővé tételét szolgálja. Közülük egy mindig főbejegyzés — ez következik abból a kardinális szabályból, hogy minden könyvnek kell egy főbejegyzést kapnia; a többi viszont gazdaságossági meggondolásokból mind mellékbejegyzés. E mellékbejegyzések funkciójukban, hatékonyságukban — tehát jelentőségükben — nem különböznek lényegesen a főbejegyzéstől, amelyhez tartoznak. Ezért megjelölésükre a mellérendelt mellékbejegyzés generikus terminust hoztuk javaslatba. Mi a bejegyzéseknek tárgyuk szerinti osztályozását próbáljuk elvégezni, s így a fejüket képező formai jegyek csak annyiban érdekelnek bennünket, amennyiben következtetni lehet belőlük tárgyukra. A mellérendelt mellékbejegyzéseket illetőleg leszögeztük a fő- és a mellékbejegyzés tárgyának azonosságát, s így az a kérdés, hogy az egyes konkrét eset-típusokban a két különböző jelentésű, de megközelítőleg egyforma értékű formai jegy közül melyiket hasznosítjuk fő-, és melyiket mellérendelt mellékbejegyzésen, alapjában véve már érdektelen pillanatnyi témánk szempontjából. Miután azonban a címleíró ahhoz szokott, hogy fő- és mellékbejegyzésekben gondolkodjék, nem pedig többes vagy kettős bejegyzésekben, célszerűnek látszik, hogy — áthágva témánk szigorúan vett kereteit — a mellérendelt mellékbejegyzésekről mondottakat egy fokkal konkrétabbá tegyük azzal, hogy röviden kitérünk a két azonos feladatot szolgáló, megközelítőleg egyenértékű formai jegy és a szóban forgó két bejegyzés-forma összekapcsolását illető gyakorlatra. Ha végig futunk a mellérendelt mellékbejegyzések leggyakoribb válfajait felsoroló fenti listánkon, kiderül, hogy — talán a társszerzőség és a többes cím eseteinek a kivételével — a nemzetközi gyakorlat e kérdést illetőleg sem jutott el az egységességhez. Még azokban az esetekben is, amelyekben tagadhatatlan az egyik megoldás nagyobb népszerűsége, szélesebbkörű elterjedtsége, a másiknak a hívei is nagyszámúak, és főleg lelkesek és rendíthetetlenek. Gondoljunk csak az antológiákra és egyéb gyűjteményekre. A rájuk vonatkozó ősi gyakorlat rohamosan veszít népszerűségéből: Párizsban a többség már a szerkesztő, összeállító alatti főbejegyzés elejtése mellett foglalt állást. Ezt az állásfoglalást azonban az azóta elfogadott új szabályzatok közül 121