AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

legelterjedtebb használat kritériumához köti. Ezt a kritériumot kell irányadónak tekinteni akkor is, ha egy műnek két párhuzamos főcíme van. Az egységes név, ill. cím megválasztására vonatkozó szabályoknak van egy speciális csoportja, amely arra a kérdésre ad választ, hogy a több elemből, több szóból álló név vagy cím egységes formájában mi ezeknek az elemeknek, szavaknak a helyes sorrendje, s főleg, hogy közülük melyiket kell a címfej élére állítani, rendszóvá tenni. A személyneveket illetőleg erre a kérdésre nem lehet objektív, tartalmilag határozott választ adni, itt is az egységes névre vonatkozó általános szabályt kell alkalmazni: a döntés minden névre vonatkozólag egyedileg, ritkábban a személy névhasználatának, általában a személy hazája nyelvi úzusának megfelelően hozandó meg. Konkrétabban: a rendszó megválasztását általában az dönti el, hogy a személy hazájának gyakorlata szerint nevének helyét a betűrendben elsődlegesen e név melyik eleme határozza meg. A címnél és a testületneveknél ilyen bizonytalanság nincsen. A legjobban elterjedt gyakorlat szerint ezek — igen kevés kivétellel — az őket alkotó szavak eredeti sorrendjét megtartva szolgálnak címfejül. Azok a kisebbségi gyakorlatok, amelyek szaporítják a kivételeket — így pl.: a névelőn kívül még más szófajokat (prepozíció, kötőszó stb.) is mellőznek — nem szerencsések, mert minden újabb kivétel újabb problémákat, újabb elhatárolási nehézségeket okoz. A harmadik kérdés, melyet szabályzatunk harmadik fejezetének szabályoznia kell, az, hogy az egységes jegyül nem választott alternatív nevek, ill. címek közül melyeket kell a katalógusban regisztrálni annak az érdekében, hogy az általuk megjelölt személyekre, testületekre, könyvekre és művekre vonatkozó információkat biztosabban megtalálhatóvá tegyük, s ezzel a katalógus hatásfokát ebben a vonatkozásban is az optimális szintre emeljük. Az első katalógus-funkció nevében a szabályzatnak mindenekelőtt szigorúan kötelezővé kell tennie, hogy minden olyan az egységestől eltérő név, névforma, cím és címformáról, amely a katalogizált könyvön eléggé feltűnő helyet foglal el, utalás vagy utalásszerű melléklap készüljön. Ezen túlmenőleg, azt is meg kell követelnie, hogy a címleíró regisztráljon olyan az egységes jegytől eltérő variánsokat is, amelyek a könyvtár könyveinek egyikén sem szerepelnek, ha a megjelölt személyt, testületet, művet vagy könyvet az olvasó joggal keresheti ezek alatt, — így pl.: személyneveknek népszerű vagy az irodalomban gyakran használt, vagy egyik számottevő idegen bibliográfiai gyakorlat által alkalmazott variánsait; testületnevek közismert változatait stb. Egy további általános követelmény az, hogy a fontos idegen címleírási vagy bibliográfiai gyakorlatok előírásai szerint megszerkesztett idegen címfej-formákról is meg kell írni az utalást, ha valószínű, hogy az olvasóknak legalább egy marginális csoportja ilyen címfejeket alkalmazó információs forrást használ; így pl. utalás írandó arról a címfejformáról, amelynek első tagja egy testület székhelye, második tagja a testület neve. Az e három alapelvből következő alapvető rendelkezéseket ki kell egészíteni a szükséges speciális szabályokkal. Hogy ezt a kiegészítést abban a szabályzattípusban, amelyről az eddigiekben szó volt, milyen keretek között tartom szükségesnek, annak illusztrálására ugyancsak a függelékben teszek kísérletet. 44