AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

éppúgy, mint az irodalomban, igen ritka. Pedig itt elég sok kérdés vár válaszra; hogy csak egyet említsek, megvizsgálandó lenne, hogy az egyéni szerzős könyvek címének a szóban forgó értéke nem fekszik-e jóval az említett alsó határ fölött? A szabályzatok megegyeznek abban, hogy a címleíró hatáskörébe utalják e kérdéseket: bianco felhatalmazást adnak neki a melléklap vagy utalás elkészítésére, amennyiben ezt szükségesnek vagy hasznosnak látja. Ezzel formailag kihúzzák ugyan a kérdés méregfogát — egy lényegében quantitativ jellegű rendelkezés fölött, ha az fakultatív, már nem is lehet vitatkozni; de egyúttal el is ejtik azt: a gyereket kiöntik a fürdővízzel. Az irodalom érdektelensége a kérdéskomplexum iránt pedig nyilván onnan ered, hogy -gyanútlanul magáévá tette a szabályzatoknak ezt a szokatlan és indokolatlan túl liberális álláspontját. Ennek az álláspontnak a megszületésében egy logikai hiba lehet a ludas. A nagy országos szabályzatok — hol kifejezetten, hol hallgatólagosan — a nagykönyvtárak és a nagy szakkönyvtárak alapkatalógusának a szükségleteire szabottak. Miután azonban a legtöbb országnak nincsen külön szabályzata a szerényebb igényű katalógusok számára, a nagy szabályzatok megalkotóinak nagy ritkán, mondhatnám szpazmodikusan, eszébe jut, hogy ezekre a katalógusokra s a kisebb könytárakra is tekintettel kellene lenni. Alighanem ez történt a fent említett, kirívóan liberális szabály prototípusának a megszületésénél is: a szabályalkotók arra gondoltak, hogy számos olyan melléklap, amely elengedhetetlen egy nagy tudományos könyvtár katalógusában, a kisebb közművelődési könyvtárakban fölösleges lenne, sőt esetleg egyenesen groteszkül hatna, és ebből a meggondolásból kiindulva megalkották az első ilyen engedékeny szabályt — ezzel napvilágra segítve a szóban forgó logikai hibát. A szabályzat természetesen nem tehet eleget egyszerre valamennyi könyvtártípusnak; ha rendelkezéseinek zömében erre nem is tesz kísérletet, akkor nyilván hiba, ha azok egy töredékében, megfeledkezve alapállásáról, mégis megteszi ezt. A hiba következménye: a szabályzatból kimarad a nagy- és szakkönyvtárak olyan kötelezettségeinek a pontos körülírása, amelyek ezt a fixálást megkövetelnék — rendszerén folytonossági hiány, hézag támad. Az ellentmondás másik oldalának — annak a ténynek, hogy a katalógus és a szabályzat kevésbé fontos feladatát jóval nagyobb érdeklődés veszi körül, és hogy e feladat megoldásának egyes kérdései körül a szenvedélyes vita sehogyan sem akar nyugvópontra jutni — a magyarázata már kézenfekvő. A főlap feje és rendszava megválasztásának egyes kérdéseiben az egymással szembenfekvő táborokat kötik a megszokás és főleg saját meglevő katalógusaik, s ezért mindegyik a maga megoldását szeretné általánosan elfogadtatni. Az előbbrejutás itt nehéz, mert mindegyik fél csak a saját tradíciói mellett felhozható kétségtelenül helytálló érveket hangoztatja, de nem kutatja az ellenérveket — a szembenálló érvcsoportok súlyának objektív lemérésére, a mérleg felállítására kísérletet sem tesz. E kitérés után térjünk még egyszer vissza a két szóban forgó feladat egymáshoz viszonyított fontosságának kérdéséhez, és tegyük fel a kérdést, hogy fontossági sorrendjükből milyen gyakorlati következtetések adódnak. A válasz 22