AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

tát egyrészt pszichológiai, másrészt az előadás ökonómiájában rejlő és pedagógiai okokban találhatjuk meg. A címleíró a főlap-fej tisztázásával kezdi el a munkáját, s a melléklapokra és utalókra csak a címleírás elkészítése után gondol. A szabályalkotók — előéletükben mind címleírók — ma-gától értetődően veszik át ezt a sorrendet az általuk szerkesztett szabályzatba. Persze, nem is igen tehetnek mást, mert a szabályzat-szerkesztés logikája és a pedagógiai szempont is kényszerítően írja elő ezt a sorrendet. A szabályzatnak szükségszerűen az egyszerű esetekkel kell kezdenie mondanivalóját, s ezektől kell előre haladnia az összetettebbekhez. Csakhogy a legegyszerűbb esetek azok, amikor a könyvnek csak egyetlen olyan formai jegye van, amely alatt regisztrálása célszerűnek látszik; ezekben viszont a szóban forgó két feladat egybeesik, s így a szabályalkotók — ha el akarják kerülni a szószaporítást — kénytelenek e szabályaiknak, az első feladat átugrásával, mindjárt a második feladatra vonatkozó utasítás formáját adni. Első, alapvető szabályaiknak ez a szerkezete azután már úgyszólván automatikusan határozza meg a szabályzatok bonyolultabb esetekkel foglalkozó későbbi szakaszainak előadásmódját és felépítését. így jött létre az az egyöntetű gyakorlat, hogy a szabályzatok először mindig második feladatukról ejtenek szót. Megállapíthatjuk, hogy ez a gyakorlat mindaddig nem is eshetik kifogás alá, amíg a fontosabbik feladatról nem feledkeznek meg teljesen. Sajnos, az egy könyvhöz kapcsolódó formai jegyek számának növekedésével a szabályzatok szerkesztői ezt a hibát egyre gyakrabban követték el, hol az egyik, hol a másik bibliográfiai konstellációt illetőleg. Úgyszólván minden modern szabályzat beleesik, például, abba a nemcsak logikailag, de gyakorlatilag is elég súlyos hibába, hogy cserben hagyja a címleírót, mihelyt ez olyan könyvvel kerül szembe, amely több különböző funkciójú közreműködő testületet, vagy ilyen testület mellett még egyéni szerkesztőt vagy összegyűjtőt is megnevez. A másik meglepő körülmény, hogy a fontosabbik feladat iránt' jóval kisebb az elméleti érdeklődés, mint a kevésbé fontos iránt. Az előbbinek a megoldási módjairól az irodalomban alig esik szó, viszont az utóbbi problematikája körül heves és kitartó harcok dúlnak, s a szabályzatok is ezen a téren vannak legmesszebb az egységességtől. Lássuk először az első feladat problémái iránti közömbösség okát. Azokat a konstellációkat illetőleg, amelyekben a könyvnek két olyan különböző fajtájú formai jegye van, amelyek a könyvre vonatkozó információnak a megtalálását megközelítőleg egyforma hatékonysággal szolgálhatják (pl.: az összetett tartalmú könyv címe és szerkesztőjének neve, vagy az eredeti szerző és a „gyökeresen" átdolgozó neve), elég régen stabilizálódott már a tradíció, hogy az ilyen egyenértékű jegyek mindkettejét hasznosítani kell — itt vitára már nincs ok és alkalom. Ugyanez egyáltalában nem mondható el azokról az esetekről, amikor a könyv több különböző olyan formai jeggyel rendelkezik, amelyek értéküket tekintve is különböznek. A kívánatos itt az volna, ha a szabályzat megpróbálná meghatározni azt az alsó értékhatárt, amelyen felül az egyes fontosabb konstellációkban a különböző fajtájú jegyek olyan fokban szolgálják az információk fellelhetőségét, amely indokolttá teszi e jegyek regisztrálásának kötelezővé tételét. Az< ilyen kísérlet azonban a szabályzatokban 21