AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

külön, önálló elemi tárgyként való regisztrálását szolgálja; a második és a harmadik katalógus-funkció szemszögéből nézve pedig az, hogy teljesebbé tegye e funkciók ellátását az egyes művekre ill. személyekre vonatkozó olyan információknak autonóm regisztrálásával, amelyek saját főlapot nem kapnak, továbbá az, hogy a testületeket illetőleg teljes egészében ellássa a harmadik funkciót. Az utalás alap-szerepe viszont az, hogy a katalogizálás minden autonóm tárgyát elérhetővé tegye az e tárgyat regisztráló fő- va-gy melléklap fejét adó formai jegynek az egységestől eltérő alakjai és variánsai alatt is — tehát mindenekelőtt a megfelelő fizikai jegyek alatt, ezen kívül azonban még az egységestől és a fizikaitól egyaránt különböző olyan variánsok alatt, amelyeket a címleíró nem ítél a marginális értéken alul maradónak. Röviden: a melléklap az olyan formai jegyek szerepeltetésének az eszköze, amelyek jelentésükben különböznek a főlap fejét alkotó jegytől; az utalás pedig egy bizonyos jelentésű formai jegy a fő- és melléklapok fejében szereplőtől eltérő alakjainak és variánsainak a regisztrálásáé. Ez az elhatárolás azonban csak a két bejegyzés-fajta alapvető különbségének a jellemzésére alkalmas, de nem egészen pontosan vonja meg a választó vonalat a melléklap és az utalás alkalmazási területei között. Ha egy nagyon gyakran kiadott társszerzős művet másodlagosan megtalálhatóvá teszünk második szerzőjének a neve alatt, akkor nyilván az előbbi feladatról, tehát nem a főlap-fejet adó jegy variánsának regisztrálásáról, hanem a könyvnek a főlapja fejében szereplőtől jelentésében különböző formai jegye segítségével való elérhetővé tételéről van szó. Bár a címleíró ilyenkor általában melléklapot szokott használni, még sincs akadálya annak, hogy a társszerzős melléklapok egész sorát egyetlen utalással helyettesítse, ennek azonban fejében természetesen a társszerző egységes nevét kell viselnie. Megfordítva: annak sincs akadálya, hogy a szerző nevének a címlapon látható sajtóhibás formájáról a helyes formára, vagy egy modern szakmunka fordításának a címéről e munka egységes címére ne utalást készítsünk, hanem (sokszorosításos úton, tehát olcsóbban előállított) melléklapot — annak ellenére, hogy itt ugyanannak a jegynek a variánsáról van csak szó. S ez a gyakorlat semmiképpen sem eshet kifogás alá: melléklap és utalás technikai megoldások, szerszámok csupán, s így elhibázott lenne, ha elvi, elméleti alapon akarnók közéjük meghúzni a határvonalat, ha alkalmazásukat nem célszerűségi szempontoktól tennők függővé. Terminológiánk hajlékonyabbá tételére viszont célszerű lenne az első eset megjelölésére bevezetni a „melléklapszerü utalás", a másodikéra pedig az „utalásszerű melléklap" terminusát. Természetes, hogy az egységes jegyeket csak funkciójuk határain belül szabad használni, vagyis ügyelni kell arra, hogy egy mű vagy egy oeuvre egységes jegyeit ne használjuk azon a ponton túl, ahol a mű, ill. az oeuvre véget ér. E határok megvonásának a feladatát az irodalomtörténet és a filológia általában leveszik a címleíró válláról, egy-két vonatkozásban azonban, amelyek csak a címleírót érdeklik, elmulasztják ezt elvégezni, s ebből néhány speciális címleírási szabály szükségessége következik. Ilyen, a szabályzat-szerkesztő által meghúzandó határszakaszt képeznek — mind a két funkció vonatkozásában — az átdolgozások és a kommentált kiadások. A szabályzatnak az átdolgozás mértékének skáláján meg kellene hatá41