AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

hetjük, hogy e címfej-fajta főlapi alkalmazása mindhárom irányadónak mondott szempontunkból nézve célszerűtlennek, szuboptimálisnak, elhibázottnak mutatkozik — s így elvetendő. Következő lépésünk: a testületi szerzői főlap-fej alkalmasságának vizsgálata. Ez a kérdés lényegesen bonyolultabb, mint a szerkesztői főlap-fejé; egyrészt, mert sokkal összetettebb, másrészt pedig, mert a kiküszöbölését célzó javaslatokkal szemben az ellenállás is jóval erősebb. Ennek ellenére ezzel a problémával röviden fogok végezni: miután a múltban már több ízben foglalkoztam vele, elég utalnom idevágó írásaimra.

12 Csak a jelen cikk felépítésének egysége kedvéért legyen szabad röviden kijelölnöm korábban kifejtett érveimnek a helyét a jelen vizsgálat három szempontja által meghatározott rendben. Hogy említésre méltó olvasói tradíció, olvasói várakozások ezen a téren az angolszász országokban sem alakultak még ki, arra már korábban is rámutattam. A közelmúltban azonban maguk az angolszász katalógus-szakértők egy újabb és döntő bizonyítékát szolgáltatták e ténynek. Az AACR-nek nemcsak az angol, de az amerikai verziója is radikális változtatásokat eszközöl a testületi szerzői főlap-fejnek eddigi amerikai rendszerén. Ez azt mutatja, hogy az olvasói várakozások nem alakultak az utóbbinak megfelelően — hiszen ha ez megtörtént volna, akkor az AACR által végrehajtott lényegbe vágó módosítása megbocsáthatatlan hiba lenne. Azokban az országokban viszont, amelyek mindössze pár évtizede recipiálták az amerikai gyakorlatot, persze még sokkal kevésbé lehet szó ilyen irányú olvasói várakozásokról — hiszen itt az olvasók zöme mindmáig még csak tudomást sem igen vett erről az új címleírói divatról. Ami a második szempontunkat illeti, tagadhatatlan, hogy a címleírók körében az utóbbi évtizedekben világszerte megnövekedett a testületi szerzős főlap népszerűsége — alig van már ország, amely még nem tette magáévá ezt a megoldást. A legtöbben azonban nem vették át az eredeti amerikai mintát változtatás nélkül, hanem fúrtak-faragtak rajta, különböző pontjain és különbözőképpen, egyedül abban egyezve meg, hogy leszűkítették ennek a főlap-fejfajtának az alkalmazási területét. Ez a helyzet Párizs után sem változott — az azóta megszületett code-ok és tervezetek között nincsen kettő, amelynek idevágó szabályai ne térnének el egymástól. Ez azonban annyit jelent, hogy a testületi szerzői főlap-fejet illetőleg nincsen megőrzésre érdemes címleírói tradíció. E megállapítás validitását az egyöntetűen alkalmazott megoldás teljes hiánya még az AACR imént említett újításainál is meggyőzőbben bizonyítja. Világos, hogy az elv egységes elfogadása semmit sem ér, ha értelmezése terén távolabb vagyunk az egységtől, mint a címleírás bármilyen más kérdésében. Már pedig ma a nemzetközi egység megvalósításának a legnagyobb akadálya a testületi szerzős főlap — ennek az alkalmazása terén vagyunk a legtávolabb attól, hogy 12 Vö.: Die korporative Verfasserschaft = Libri. 11. vol. 2. no. 1961. — és — A könyvtári címleírás irányelvei és a testületi szerző. Bp. 1959. (A Budapesti Egyetemi Könyvtár kiadványai. 9.) 34