AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Egyéb tanulmányok - Izsépy Edit: Rablevelek a váradi török börtönből

a törökök emberségesebbek voltak rabjaikhoz, mint a magyarok és németek. Közli, hogy a Csonka-torony ban levő magyar rabok panaszolták: „ágy megvertek egy kapczában bennünket, hogy csak az Úristen tudja, mi módon mentünk az kulába." S ezt fűzte hozzá: „Megtörtént-e valóban ez a verés, nem tudjuk. De az bizonyos hogy az efféle ijesztő leveleket többnyire a törökök die toltak a raboknak . . . azért, hogy követelésük teljesítése hamarább megtörténjék.'™ Váradon azt látjuk, hogy a törökök nem csak fenyegették a rabokat a kínzásokkal, hanem ígéretüket be is tartották. Legfeljebb ők is arra ügyeltek,. hogy rabjaik, akikből pénzt akartak kipréselni, a kínzásokba bele ne haljanak. 1665. május 29-én ezt írták a váradi tömlőéből: [A rab török] „ura azon esküszik, hogy bizony mind le vereti az körmeinket, es ugyan megh is ölet bennünket az ver(é)s alat, hogy ha el nem igazitatyuk ezt a dolgot." 1665. szeptember 24-én „Isten megh mondhatoja, az micsoda nagy nyomorusaghban es kenzasban vagyunk. . . . bizony el kel romionunk az paleza alat mindnyájunknak." Ugyanez év október 14-én Omer aga parancsára: „az ketteit [a raboknak] az kik kezessek voltak csak kenzottak." Ugyanaznap egy másik levelükben: „Immáron az [pasa] kajmakannya is szörnyen fenyeget benünket, hogy ennehany megh hal az paleza alat bennünk, ...rettenetes nagy inseghben es kenzasban vagyunk az sok kezesseghnek miatta." 1668. december 29-én: „mertimar egynehányszor megyvertek az kezessegyert az törökök, azomban czak nem ehel halunk megy az tömlöcben, úgy rajtunk vanak mind az ket rabnak sáncáért." 1669. február 10-én: „Az szegény kezes rabokat mostan is kemény eny megy vertek." Majd április 12-én: „imar el untuk az sok verest, testünkéi az magunk sáncából sem szabadulhatunk."

27 Mindezek előrebocsátásával rátérünk néhány váradi rab történetének elmondására, melyekből általános helyzetükre még további következtetéseket vonhatunk majd le. A lippai Omer agának volt négy magyar rabja: Almásy Mihály, Patho Sámuel, Balog Zsigmond és Pincze Istók. Közülük kettőt, a másik két rab kezessége mellett, elbocsátott, hogy sarcukat megszerezhessék. A kibocsátott rabok Sennyey Ferenc kallói főkapitányhoz mentek, mert megtudták, hogy neki van egy török rabja. Ez a Musztafa nevű rab azonban nagyobb rangú volt, mint a magyarok, nagyobb váltságdíj járt érte, ezért Sennyey csak úgy engedte el őt „feje szabadulásába", hogy vagy a sarca többi részét hozza meg,. vagy még Omer másik két magyar rabját is. A lippai aga sem emberszeretetből akarta kiváltani honfitársát, hanem nyerészkedni szeretett volna rajta, ezért nem akart érte négy magyar rabot adni, hanem a másik két rabjáért még száz tallért kívánt. Sennyey ekkor egy kallói Szűcs Mihály nevű postarab kezébe száz tallért adott, s a váradi rabságnak levelet írt, hogy a többiért húsvétig 28 Uo. I. 251. 1. U. ő: „A XVII. század későbbi éveiből is számos ily török levél.. Mindannyija azt hirdeti, hogy a törökök még mindig emberségesen bántak rabjaikkal. S ha ezek imitt-amott mégis szenvedtek, azt a mieinknek köszönhették; mert ha nálunk a török rabokat kínozták, akkor a török végházakban is rosszabbra fordult a magyar rabok sorsa.'* Uo. 245. 1. 27 Csáky lt. 117., 119., 120. csomó. 319