AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)

Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről

a könyvtárlátogatók túlnyomó többsége tudomással bír már, s anélkül, hogy gondolkozna rajta, anélkül, hogy eszébe jutna, hogy nem ez az egyetlen lehetséges megoldás, igazodik a katalógusnak ehhez a sajátosságához. Erre a két szabályra tehát föltétlenül áll Cutter kánonja: kétségtelenül helytelen lenne, ha a katalógus szembefordulna az olvasóknak ezzel a két nagyon általánosan jelentkező várakozásával. Annál is inkább, mert hiszen ezeket a bibliográfiák és egyéb referensz-munkák is alátámasztják, s emellett egybe is esnek a gyakorlatilag legcélszerűbb megoldásokkal. Ilyenformán a katalogizált könyvek legalább kétharmadrészénél a problémánk fel sem merül. Annál inkább felmerül azonban a maradék — mondjuk — egyharmadánál. Először is azért, mert itt megnő az egy könyvre eső formai jegyek átlagos száma, s így az elsőbbség kérdése csak itt válik igazán jelentőssé; ez a tény tükröződik abban is, hogy a katalogizálási szabályzatok terjedelmüknek legalább kétharmadát a katalogizálás tárgyai eme egyharmadának kénytelenek szentelni. Másodszor pedig azért, mert a formai jegyek átlagos számának a növekedésével párhuzamosan természetesen egyre szerteágazóbbá válnak az olvasók várakozásai. Itt már gyakori, hogy ugyanazt a kiadványt az egyik olvasó a 10 tanulmány-szerző egyikének a neve alatt keresi, a másik a kiadvány szerkesztőjének neve, a harmadik a kiadvány címe, a negyedik a közreadó tudományos társaság neve alatt. Egyes elszigetelt olyan esetek még csak előfordulnak, amelyekben az olvasók zömének egy bizonyos kiadvány katalógusbeli helyét, címfejét illetőleg határozott és egybehangzó várakozásai vannak (pl: a „Pattantyús", a „Pauly—Wissowa"). Az viszont már nem igen történik meg, hogy az egy bizonyos kiadványfajtához, műfajhoz tartozó egyedi könyvek címfejére vonatkozó többségi várakozások közös nevezőjűek legyenek, tehát hogy például a többség a kresztomátiákat általában szerkesztőjük, vagy a szaklexikonokat címük alatt keresse. így már a hagyományos felépítésű szabályzatok kiadványfajtákra szabott szabályait sem igazolják az olvasók várakozásai. Még kevésbé lehet azonban arról szó, hogy a különböző címleírási konstellációkból, tehát a könyv tartalmának egységes vagy összetett jellegéből és a hozzá kapcsolódó formai jegyek kombinációinak tarka sokféleségéből kiinduló és e kombinációkra szabott rendelkezések — amelyek a mai fejlődési tendenciák alapján ítélve, a jövő címleírási szabályzataiban valószínűleg teljesen ki fogják szorítani az előbbi fajtájúakat — megfelelhessenek az olvasók többsége várakozásainak. Egy olyan szabálynak az esetében például, amely egységesen intézkednék minden több különböző szerző műveiből összeálló tartalmú, saját összefoglaló címmel rendelkező olyan könyvről, amely megnevezi egyéni szerkesztőjét és közrebocsátó testületét — s így egyformán vonatkoznék egy tudományos társaság által kiadott jól körülhatárolt tárgyú tanulmánygyűjteményre, egy földtani intézet speciális jelentésére és egy néprajzi társaság közreadta népdalgyüjteményre, tehát olyan kiadványokra, amelyeket még ugyanaz az olvasó is valószínűleg más-más fajtájú formai jegyük alatt fog keresni — nyilván szó sem lehetne a szabály és az olvasók többségének várakozásai közötti párhuzamosságról. Az olvasótábor tétovasága, megoszlottsága e kombinációk mindegyikét illetőleg nagyjából egyformán fennáll, — minden egyes egyedi olvasónál egyéni 24