AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 5. (Budapest, 1970)
Könyvtárügyi elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről
lyokat adnak, s legalábbis addig a pontig, ameddig az ilyen szabályok alkotásának a lehetősége tart, nem hozzák őket abba a helyzetbe, hogy absztrahálniuk és klasszifikálniok kelljen. Egy az antológiákra vonatkozó külön szabály, például, sokkal könnyebbé teszi a címleíró dolgát, mint az olyan utasítás-sor, amely arról intézkedik, hogy mit kell tenni a nem egyetlen szerző tollából származó több önálló művet magában foglaló könyvvel olyankor, ha csak egyéni összeállítót vagy közreadó testületet nevez meg, és mit olyankor, ha mindkettőt vagy egyiket sem teszi. Lubetzky szerint a jó szabályzatot az utóbbi típusú szabályokból kell felépíteni, tehát olyan szabályokból, amelyek címleírási konstellációkra vannak szabva, ezek kezelésére adnak utasítást és nem egyes műfajok, kiadványfajták (lexikon, emlékkönyv, monumenta stb.) kezelésére. Igaz, hogy egy ennek az elvnek a szellemében felépített szabályzat bizonyos esetekben egy kevéssel nehezebbé teszi a konkrét eset szubszumálását a megfelelő szabály alá, másrészről azonban könnyebben kerüli el a veszélyt, hogy hiányos, hézagos marad, és emellett bizonyosan kisebb terjedelmű és áttekinthetőbb lesz, mint a hagyományos formátumú. A címleírók viszont, és velük együtt a szabályalkotók is, még mindig az utóbbinak a szemléletmódjában érzik magukat otthonosan, és ettől az otthonosságtól vonakodnak elszakadni. Elhibázottan, persze. Hiszen még a „legkihímezgetettebb" szabályzat is csak az esetek egy részére nyújthat előregyártott megoldást, a többinél nem tudja megkímélni a címleírót az absztrahálás és klasszifikálás feladatától — ez a tény pedig nagyon kérdésessé teszi a részleges mentesítés értékét. Hiszen az olyan esetekben, amikor a címleírónak magának kell megdolgoznia a válaszért, szóval amikor gondolkoznia kell, a kevés szabályból álló, de jól áttekinthető, szigorú logikájú szabályzat kétségtelenül könnyebb eligazodást biztosít számára, mint a hagyományos típusú. Minél kevesebb a szabály és minél tágabb az egyes szabályok hatálya, annál élesebben különíthetők el alkalmazási területeik, annál könnyebb a szabályzatnak olyan struktúrát adni, amely egyenesen rávezeti a címleírót a helyes megoldásra — annál ritkább lesz tehát a félre-szubszumá* lásból eredő címleírói balfogás. Harmadik irányelv. A szabályok legyenek összhangban a célokkal, amelyeket szolgálni hivatottak, azaz konkrétabban, a leíró katalógus funkcióival. Miután a funkciók között abból kifolyólag, hogy ellátásuk ellentétes módszereket követel, bizonyos ellentmondás van, e követelmény annyit jelent, hogy a konkrét esetben azt a megoldást kell választani, amelynek az összes funkciók szempontjából lemért előnyei és hátrányai a legkedvezőbb végösszeget adják. E követelménynek persze nem könnyű eleget tenni: egy szabály valamennyi előnyét és hátrányát felbecsülni s ezek mérlegét felállítani, bonyolult feladat, mert feltételezi az összes alternatív megoldások és megoldás-kombinációk mérlegelését. A funkciók közötti ellentmondásból az is következik, hogy az ellentmondó szabályok lényegileg nem mindig kerülhetők el; a szabályalkotónak így legalább arra kell ügyelnie, hogy amikor ilyen esettel áll szemben, el ne mulassza — az ütköző szabályok precedenciájának szabályba iktatásával — legalább formálisan kiküszöbölni az ellentmondást. Példa egy ilyen mulasztásra az AACR-ből: Az egységes címekről szóló 4. fejezet első mondata szerint „az egységes cím szabályai megteremtik annak az 16