AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 4. (Budapest, 1968)

Könyvtári gyakorlat - Déri Miklósné: Katalógushasználat az Egyetemi Könyvtárban

vizsgálva félrevezetők, az egyes kérdéseket nem különíthetjük el egymástól, a különféle tényezőket összefüggésükben kell nézni. Az alábbiakban megkísérelünk mind az interjú, mind a megfigyelés tapasztalatainak segítségével néhány általánosítható következtetést hozni. Az olvasók legnagyobb része megtalálta a keresett munkát, illetőleg irodalmat a katalógusban: tehát a katalógus jelenlegi felépítése kielégíti az igényeket, nincs szükség arra, hogy bármilyen lényeges változtatást létrehozzunk benne. Az egyes katalóguslapok jelentőségének felmérésére azonban vizsgálatunk nem bizonyult alkalmasnak. Nem tudtuk megállapítani a különféle utalók és melléklapok relatív fontosságát. Megmutatkozott, hogy meghatározott tétel-keresésnél a használó számára nagyjából közömbös a főlap kiválasztásának kérdése; ha a katalógust megfelelő melléklapokkal látják el, az olvasó megtalálja a keresett tételt. Az a tapasztalatunk, hogy az olvasó böngészve keres, tehát, hogy lapozgatja a katalógust, több problémát is megold, amelyek a leíró katalógus szerkesztésével kapcsolatosak. (így például az eredeti cím szerepeltetése, az összes és válogatott műveknek az egyes munkák elé osztása.) Érdekes volna tudni azonban, hogy ez a böngészve keresés csak a mi könyvtárunk olvasói között terjedt-e el, vagy általános a többi könyvtárban is. Ha ugyanis csak nálunk alkalmazzák, akkor feltehetőleg az az oka, hogy az olvasók nem jól ismerik katalógusunk szerkezetét; ez természetesen lassítja a keresést. Másrészt viszont a böngészésnek köszönhető, hogy a használó olyan új könyveket ismer meg, amelyeknek elolvasása különben eszébe sem jutott volna. Az eredménytelen keresések legnagyobb része abból adódott, hogy az olvasók nem jól ismerték a katalógust. Meg kell tehát tanítani őket a katalógus használatára, elsősorban rá kell venni őket, hogy amennyiben a könyvnek nincs szerzője, címszó szerint keressenek. Ki kell őket oktatni arról, hogy a leíró katalógusban a szerző műveinek felsorolása után megtalálják a szerzőre vonatkozó irodalmat is. Meggondolandó volna, hogy a termékeny szerzők gyűjteményes kiadásban megjelent munkáinak címeiről nem kellene-e melléklapokat készíteni, vállalva azt a veszélyt, hogy ez felduzzasztja a katalógust. A hibaforrások másik nagy csoportját a pontatlan információ alkotta. Miután a tájékoztatási források igen nagy hányadát szóbeli közlések képezik, a téves keresések számát lényegesen csökkentené, ha az egyetemi előadásokon szóban ajánlott irodalmat legalább a táblára felírnák. Helyes volna továbbá, ha az irodalomjegyzékeken pontosabban meghatároznák a kötelező anyag adatait, különösen azt, hogy milyen fajta anyagról van szó; jegyzet, könyv, vagy folyóiratcikk-e a jelzett munka. A tárgyszókatalógusban való keresés hibaforrásainak okát elsősorban nem az olvasóban, hanem a katalógus felépítésében véltük felfedni. Ezt bizonyos fokig indokolja, hogy a szakkatalógus sohasem épülhet fel olyan szigorú elvek szerint, mint a leíró katalógus. A tárgyszókatalógus igyekszik igazodni a használó gondolkodásához; de melyik használóhoz igazodjék: hiszen olyan sokféle van. A katalógus alapelve, a specifikus fogalom alkalmazása, általában megfelelt a látogatók elképzelésének is; a sikertelen keresések ott voltak gyakoribbak, ahol ezt nem tartották be elég következetesen. Megállapítottuk, hogy olvasóink szívesen keresnek a tárgyszókatalógusban, elég könnyen igazodnak el benne, mivel azonban hajlamosak arra, hogy csak egy tárgyszónál nézzenek utána a keresett irodalomnak, emelné a katalógus hasznlhatóságát a „lásd" és különösen a „lásd még" utalók sűrűbb 20