AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 3. (Budapest, 1966)

Könyvtári elmélet és gyakorlat - Domanovszky Ákos: A leíró katalogizálás tárgyai

gán viseli e kor címleírási stílusának jegyeit is: a szóbanforgó szabályok a mai igények szemszögéből már többnyire felszínesek, elégtelenek. Ezek a nyomdatermék-fajták mintegy félúton állnak az imént megbeszélt speciális könyvtári anyagok és a „könyvek" között, amennyiben előállításuk technikáját illetőleg az utóbbiak közé tartoznak ugyan, de a közlés módját illetőleg lényegesen különböznek a nyomtatványok legfontosabb fajtájától, attól, amely az írott nyelvet használja a közlés eszközéül. A közlésmód e különbözőségei a többi nyomtatványokéitól különböző címleírási konstellációkat teremtenek, s ennek következtében e nyomdatermék-fajták megfelelő katalogizálása részben sajátos eljárásokat követel. Rajtuk kívül ide tartoznak még az írott nyelvet használó nyomtatványok közül is azok, amelyeknek az átlagos könyvekénél nagyobb vagy kisebb jelentőséget tulajdonítunk, s amelyeket ezért az alapvetőnél gondosabb, aprólékosabb, vagy pedig egyszerűbb, sommásabb módon akarunk katalogizálni. Ezek között vannak olyan kategóriák, amelyeket formális kritériumok alapján egységesen és élesen el szokás különíteni a nyomtatványok többi fajtáitól, — ilyenek a skála felső végén az ősnyomtatványok, az alsón az akcidenciák. De vannak olyanok is, amelyeket hol az egyik, hol a másik eljárás szerint katalogizálunk. A XVI— XVII. századi magyar könyvekéi a legtöbb magyar könyvtár kiemeli az alapvető szabályok szerint katalogizált anyagiból, külföldi könyvtáraknak azonban ez eszébe sem jut. Ennek a példának ellenlábasai a skála alsó végén az aprónyomtatványok bizonyos csoportjai, amelyeiket a könyvtárak zöme legfeljebb egyszerűsített katalogizálásiban részesít, szemben egyes helyi ill. szakkönyvtárakkal, amelyek helyi ül. szakmai jelentőségük miatt a könyveknek kijáró részletességgel dolgozzák fel őket. Nyilvánvaló, hogy itt egy olyan területre bukkantunk, amelyen az. alapvető katalogizálás határa nem húzható meg egyértelműen. Itt is változó státusú anyagról van szó, éppúgy mint azoknál a tárgyaknál,, amelyek csak néha öltenek autonóm jelleget. Ugyanúgy mint ott, természetesen ez a változó státusú anyag is témánk határain belül esik, — hiszen ehhez elég, hogy az alapvető katalogizálás területén autonóm tárgyként jelentkezőéiik. De persze csak annyiban esik témánk határain belül, hogy mindaz, amit a katalogizálás tárgyairól az alábbiakban mondám fogunk, erre az anyagra is vonatkozik — olyankor, amikor ez alapvető katalogizálásban részesül. Az a kérdés viszont, hogy mikor részesüljön abban, már egyáltalában nem tartozik ránk, — ez már nem címleírási, hanem gyűjtemény-szervezési kérdés, amelyet minden könyvtár maga, mondhatnók „szubjektívan" dönt el. Megállapíthatjuk tehát, hogy a címleírás szabályozásának hagyományos módszere — amely egyrészt felparcellázza a címleírás egész teriiletét a leírandó dokumentumok 1. előállítási technikája, 2. közlési módja és 3. relatív jelentősége, értéke szerint; másrészt pedig a szabályok fun14