AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

első funkciót, lévén ez a fontosabb, a nélkülözhetetlenebb, mégis, e funkció hatékony ellátása nem követelvén meg a gyakorlati elsőbbséget, a második funkcióé viszont igen, csak helyeselhetjük, hogy a tényleges fejlődés a gyakorlatban az első helyet egyre inkább az utóbbi kezére játssza. A valóságban tehát nincs itt ellentmondás — sem az elmélet nem szakad el a gyakorlattól, sem a gyakorlat nem siklik át elméletileg helytelen vágányra. Egyszerűen arról van itt szó, hogy a két különböző nézőpontból különböző képet mutat a két funkció rangsora •— vagyis e rangsor kérdésére nem adható egyértelmű válasz.

17 A SZERZŐK ÖSSZES KÖNYVÉRŐL ADOTT INFORMÁCIÓ ÉS VISZONYA A MÁSIK KÉT ALAPFELADATHOZ Hátra van még a funkciókat illető szokványos formula ama tételének a megvizsgálása, amely szerint a katalógusnak információt kell adnia arról, hogy egy-egy szerzőnek mely művei vannak meg a könyvtárban. Ezt a funkciót a következőkben harmadik funkciónak, harmadik alapfeladatnak fogjuk nevezni. Mindenekelőtt a PT-formulában szereplő mü terminus pontos tartalmának a megállapítására van szükség. Egyrészt nem elég, ha a katalógus arról informál, hogy egy-egy szerzőnek milyen művei vannak meg a könyvtárban, hanem azt kell biztosítania, hogy az olvasó az egyes szerzők műveinek valamennyi meglevő kiadásáról, más szóval a szerző összes meglevő könyvéről tudomást szerezzen. Másrészt a mü szó itt is többet mond, mint ami valóságos szándékainkkal egyezik. Hiszen, amely művet nem akarunk regisztrálni a katalógusban — láttuk, hogy ez az eset igen gyakori —, arról nyilván a szerzői oeuvre keretén belül sem kívánunk információt adni. Ez a tétel azonban csak egy fenntartással érvényes. Vannak melléklap-fajtáink, amelyek — más művek katalogizálása során születve meg—mégis újabb tételekkel egészítik ki az egyes szerzők oeuvre-jéről adott információt: a közreadókról, szerkesztőkről, magyarázókról, fordítókról, előszó-írókról stb. készült melléklapok. Ezeknek a megírására két egymásba fonódó motívum készteti a címleírót. Egyrészt fel kívánja használni mindazokat a másodsorban számbajövő fogódzókat, amelyek esetleg alkalmasak arra, hogy célhoz juttassák a szerzőt, címet nem ismerő vagy rosszul ismerő olvasót, — másrészt azonban nyilván éppen a szerzői oeuvre-ről adott információnak említett teljesebb tétele a szándéka. Azt a kérdést, hogy a két indok közül melyik a nyomósabb, nem szoktuk felvetni. Ezt az teszi lehetségessé, hogy ezen a téren a legtöbb esetben nincs szükség központi szabályozásra — megelégedhetünk fakultatív szabályokkal, amelyeket az egyes könyvtár saját szükségletei szerint alkalmaz vagy mellőz. Amíg azt a kérdést, hogy hol kívánjuk megvonni a szerző „könyveinek", pontosabban művei gyűjtőkiadványokba foglalt ama kiadásainak legalább is az alsó határát, amelyekről még számot adunk, célszerű általános érvénnyel szabályozni, addig a mások művei közreadása körüli közreműködés, a közreadói, fordítói munka, a kommentár, az előszó stb, esetében ezt többnyire mellőzhetjük, ill. a döntést az egyes könyvtárakra bízhatjuk. Mindkét kérdés részleteinek a tisztázása azonban már nem ide, hanem a katalogizálás tárgyainak kérdéscsoportjába tartozik. A szóban forgó „ellentmondásra" már Eva Verona felhívja a figyelmet, de ő hibát iát benne, s — nézetem szerint helytelenül — úgy érvel, hogy az elméletileg első funkciónak a gyakorlatban is meg kell adni az első helyet, a főlapot. Ld: Verona, E.: Literary unit versus bibliographical unit(= Libri, vol.9- no. 2. 1959. 94. 1.). 37