AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR ÉVKÖNYVEI 2. (Budapest, 1964)

Módszertani kérdések - Domanovszky Ákos: A leíró katalógus alapfeladatai

vés, a XVII—

XVIII. században pedig általánossá vált, hogy azokat az anonimákat, amelyeknek nincs közismert konvencionális címük, akár címüknek a tartalmukat legjobban jellemző szava, akár egy önkényesen választott e tartalmat jellemző rendszó alatt katalogizáljanak. Mellesleg megjegyezve, ez a törekvés az ősforrása a testületi szerzői címfej mindhárom szokványos formájának is. Az így megszerkesztett címleírásokkal a leíró katalógus alapjában véve a címszavas (Stichwort), ill. a tárgyszó-katalógus szerepébe kontárkodott bele. Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy mégsem beszélhetünk arról, hogy ebben az időben a leíró katalógusok egy negyedik funkciót, a tárgyi katalógusok részleges ellátásának funkcióját is vállalták volna. A dolognak ez a beállítása nem lenne indokolt, mert nem felelne meg a szándéknak, amely ezt a megoldást létrehozta, s mert e megoldás alkalmazása teljesen esetleges volt, tisztára a véletlentől függött, ti. attól, hogy a könyvnek a katalógust készítő könyvtáros megítélése szerint nem volt más, alkalmasabb formai jegye. A funkció kifejezést viszont — erre mindjárt visszatérünk — csak valamilyen alapvető feladatnak a következetes és elvszerű vállalása esetén használjuk. A szóban forgó gyakorlat a XIX. században sorvadni kezd, annak következtében, hogy megjelenik a törekvés a leíró és tárgyi katalógusok feladatkörének elvi alapon történő elhatárolására. A tárgyi katalógusszerű elemeknek ez a háttérbe szorítása természetesen szintén erősíti a leíró katalógus formális jellegét. Ellentétben azonban az elsőnek említett tényezővel, az elért eredmény itt még ma sem száz százalékos. így például még az ALAszabályzat legutolsó verziójának is számos tárgyszó-jellegű rendszót előíró rendelkezése van, sőt még a PT egyes rendelkezései is inficiáltak többé-kevésbé leplezetten ilyenféle elképzelésekkel (v.o. a 9-1, 9Ä főleg azonban a 11.6 pontokat). E két tényező hatásának az az eredménye, hogy míg négy-ötszáz évvel ezelőtt aligha juthatott volna valakinek eszébe a leíró katalógust formális katalógusnak nevezni, a mai modern leíró katalógusokra ez a H. Trebst által javasolt terminus már egészen jól ráillik. Persze nem abban az értelemben, hogy ez a formális jelleg következetesen és kizárólagosan érvényesülne. A katalógusfunkciók közül tisztán formális alapon egyedül az első funkció nyugszik; a második és harmadik funkció viszont — különböző mértékben — áttöri a katalógus tisztán formális jellegét. AZ ALAPFELADAT FOGALMA Mielőtt rátérnénk a funkciók elemzésére, tisztáznunk kell, hogy milyen értelemben fogjuk az alapfeladat, a funkció szót használni. Nyilvánvaló, hogy a leíró katalógus feladatainak csak a legfelső, legátfogóbb kategóriáját szabad e terminussal megjelölni—semmi esetre e feladatok teljes, szinte átláthatatlan szövevényét. Ez menten világossá válik, ha egypár példával illusztráljuk, hogy a PT formulájában említett funkciókon kívül mennyi mindenféle egyéb feladata van még e katalógusnak, fgy például kétségbevonhatatlanul feladata, hogy úgy írja le az egyes könyveket, hogy azok biztosan azonosíthatók és minden más könyvtől megkülönböztethetők legyenek, — meg az, hogy bizonyos korlátok között célhoz juttassa azt az olvasót is, akinek a keresett könyvről csak hiányos értesülései vannak. De az is feladata, hogy a megjelenési év közlésével megkülönböztesse egymástól ugyanannak a műnek az egyes kiadásait, — vagy az, hogy a kötésen vagy borítékán frappáns rövid címet viselő könyvet ne csak a címlap címformája alatt regisztrálja, hanem a borítékcím alatt is, — és még száz más hasonló dolog. 2 Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei П. — 64153. 17